„Most edény szeretnék lenni, tolmács, médium” –Interjú Hegedűs D. Gézával

Hegedűs D. Gézát POSZT-ról, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen való tanításról, írókról, a színházi szakma tennivalóiról kérdeztük.

Évad vége van, de te nem csak a Don Juant próbálod a Pesti Színházban, hanem saját produkción is dolgozol - öt évvel A pestis premierje után, Hallgatni akartam címmel újabb monodrámára készülsz, Márai Sándor azonos című művéből.  

B. Török Fruzsinának köszönhetem a színpadi adaptációt, a feldolgozásában hihetetlen szakszerűséggel és bulldog szívóssággal támogatnak engem Radnóti Zsuzsa dramaturg és Marton László rendező barátaim. Ezt a darabot vallomásnak szánom… Akkor lesz jó, ha teljesen át tudom magamon engedni a szöveget, ha a nézők azzal szembesülnek, hogy nem egy színész beszél hozzájuk, hanem Hegedűs D. Géza, aki a legszemélyesebb gondolatait osztja meg. Úgy kell őket megszólítanom, mint most téged. Ez a produkció megköveteli az egyszerűséget, a természetességet és legfőképpen azt, hogy önazonos legyek. 

Ez nem mondható el minden előadásról? 

Itt épp az a lényeg, hogy nincs szerep, nem szabad játszani, csak minimális teátrális gesztusokkal élhetek. Ha sikerül elengednem az eszközeimet, akkor az este talán felér egy szellemi tettel. 

Fotó: GÁL BERENIKÉ

 A Hallgatni akartam ajánlójában az áll: a művet az Egy polgár vallomásai befejező kötetének szánta Márai. Kezdődátuma az Anschluss, Ausztria 1938-ban történt hitleri megszállása, amellyel az író szerint elveszett a klasszikus Európa. Pontos rajza egy értékvesztett időszaknak és a polgári Magyarországnak. 

Nagyon fontos mű! A hagyatékban kallódott, spárgával átkötött kézirat-kötegként találtak rá. Három éve jelent meg, akkor kaptam karácsonyra az egyik lányomtól - még melegében elolvastam. Tíz év foglalata ez a könyv, analízise annak, ami a németek megérkezésétől Márai 1948-as, önként választott emigrációjáig történt. Heller Ágnes írja róla valahol: olyan, mint egy gyászbeszéd a polgári magyarország fölött. Ez nagyon találó…

A Hallgatni akartam egy nagyon őszinte, kíméletlen, megrendítő szöveg, ami arról szól, hogy mállik le az emberről minden, ami felesleges, hogyan törpülnek el a fontosnak vélt tárgyak, környezetbéli elemek azok mellett a felismerések mellett, amelyekre szert teszünk. Márai eleinte úgy fogalmaz, hogy „rejtettnek és befogadottnak éreztem magam”, innen jut el a hontalanság élményéhez, majd ahhoz a belső szabadsághoz, ami a világi dolgoktól való függetlenséget jelenti. Azt mondja: „nem akarok mást mint egy műszer észleléseit rögzíteni. ez a műszer én voltam”. Én is valahogy így vagyok ezzel. „Agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik: az edény ezért használható” – írja Weöres Sándor. Most edény szeretnék lenni, tolmács, médium…  

Istenem, milyen jó! Nézd meg azokat a képeket a falon! Pont velem szemben van Márai Sándor! Mintha megbeszéltük volna vele ezt a randevút! És itt vannak a többiek is… (A Centrál Kávéházban ülünk - innen indult el és ide tért vissza 1920-ban a New York Kávéházból a Nyugat. Törzsvendég volt Ady, Karinthy, Móricz, Babits, Osvát, Kosztolányi, Krúdy, Ignotus, Szabó Lőrincz, Tóth Árpád, Kaffka Margit, később Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter – az ő képeik díszítik most a kávéház falát. A szerk.) Ők az én barátaim, mentoraim, szellemi testvéreim! Azt hiszem, van egy dimenziója a létezésünknek, ahol nincs idő, se fizikai, se földrajzi értelemben nincsenek határok, ahol mindig fogjuk egymás kezét. Csak így lehet, hogy ezek a nagyszerű írók a műveiken keresztül ma is megérintenek. 

Volt, akivel személyesen is összehozott a sors, például Vas Pista bácsival, a nyolcvanas években (Vas István Kossuth-díjas költő, író, műfordító. A szerk.) és feleségével, Szántó Piroska festőművésszel. Amikor Piroska néninek rendeztek valahol egy kiállítást, engem kértek meg, hogy a megnyitókon olvassak föl verseket, ezért gyakran utaztam velük. Néha megálltunk egy Krisztus keresztnél, Piroska néni a korpuszok alapján gyors skiccet készített és rengeteget mesélt az életről, festészetről, költészetről. Emlékszem, akkoriban még közelebb állt hozzám a nyers és egyenes Kassák Lajos, akinek szinte hasítanak a mondatai, mint például Kosztolányi kifinomult, árnyalt, többdimenziós költészete, ami egy sokkal sűrűbb televény, egyszerre virág, egyszerre pusztulás… Nézd, ott figyel minket Babits Mihály is! Micsoda gondolkodó, hogy magával tud ragadni a verseiben az ő filozófusi jelenléte! Csak azt akarom mondani, hogy ezek a költők rajongásom tárgyai, szeretem őket fájdalmukban, kitaszítottságukban, elárultatásukban, szerelmi hevületükben, morális felvetéseikben vagy elomló dekadenciájukban, minden érdekel velük kapcsolatban. Tudom, hogy éltek, hol laktak. Kosztolányi, Babits és Juhász Gyula közös, tiszaparti fotója ott áll az öltözőmben, az asztalomon – szóval nem telik el nap nélkülük.  

Jut időd elmerülni a verseikben? 

Ha látnád, milyen nagy rendetlenség uralkodik a dolgozó szobámban és az ágyam mellett! - számtalan kötet hever összevissza. Van egy gyönyörű szép polc is a fejem fölött, csak odanyúlok és már olvasok! Valahol mindig támad egy rés a sűrű menetrenden, a töredék időket, a lefekvés előtti fél órákat lehet olvasással kitölteni. Amikor csak tudok, beugrok egy könyvesboltba, kutatok, ez az egyik szenvedélyem… Képzeld, egyszer fölvittek egy antikvárium emeletére, ahol elém tárult a Nyugat összes példánya. Mindet megvehettem volna ötszázezer forintért, de én olyan szegény voltam, mint a templom egere, úgyhogy elhatároztam, más módon fogom birtokba venni: elolvasom őket. Már jócskán elmúltam harminc, amikor erre végül sor került. Idő kellett ahhoz, hogy bizonyos szerzőkre rátaláljak, mert későn érő típus vagyok… 

Ezt a színészi pályád kapcsán is tapasztaltad?  

Persze - de azt gondolom, bizonyos értelemben minden színész későn érő típus, hiszen időbe telik, amíg az életben és a színpadon megszerezzük azt a tapasztalati tőkét, amit kamatoztathatunk.  

33 évesen azt nyilatkoztad, amikor a főiskola után az ember kilép a színpadra még tele van éretlenséggel és véletlenséggel… 

Amíg el nem jutunk egy bizonyos szellemi érettségig, addig a munka során az összes helyzetet primér módon éljük meg, mindent magunkra veszünk. Azt hiszem, a pályakezdés után körülbelül egy évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy összesűrűsödjön bennünk annyi impresszió, önismeret és mesterségbeli tudás, hogy magabiztos közvetítői lehessünk egy-egy előadásnak.  

Mi a szerepe és miként változik ebben a folyamatban a színészi hiúság?  

Erre csak a saját nevemben válaszolhatok. Amikor tudatosult bennem, hogy nem is vagyok olyan fontos, csak egy rész vagyok az egészben, már nem vettem tűrhetetlenül komolyan magam és ez felszabadított egy csomó feszültség alól, ami talán a játékomban is tetten érhető volt. Te, mint kisgyerekes anya, pontosan tudod, milyen az, amikor áthelyeződik a súlypont, amikor már nem csak rólad szól az élet és hirtelen helyre kerülnek a dolgok, megmutatkozik, mi számít, mi nem. Én is rájöttem erre. 

Ez a gyermekeid születésének köszönhető?  

Igen, és sok sok emberi veszteségnek. Fontos emberek elmennek, aztán fontos emberek jönnek. Megfigyeltem, nincs veszteség ajándék nélkül, nincs nyereség lemondás nélkül. A választásaink is ezt példázzák. Ha valami mellett döntünk, másnak búcsút intünk. A lényeg, hogy megőrizzük az ambícióinkat, a kíváncsiságunkat, hogy töretlen vágyat érezzünk a világ megismerésére, mert akkor értelmet nyer ez a kettősség. 

Azt rólad biztosan nem lehet mondani, hogy nincs ambíciód. A színház mellett csak az elmúlt fél évben három filmet forgattál, tanítasz, te vagy a MASZK Egyesület és a POSZT újonnan alakult Szakmai Tanácsadó testületének elnöke. Miért vállalsz ennyi felelősséget? 

Ez nem csak rajtam múlik… Az előbb mutattam Babits Mihályt - a legkevésbé sem gondolta volna, hogy eljön a pillanat az életében, amikor föl kell vállalnia, hogy a Nyugat főszerkesztője lesz. Az első világháború elpusztított, emigrációba kényszerített, a spanyol nátha megölt egy csomó írót és akkor kiderült, hogy ő az egyetlen, aki a lap élére állhat. Gyakran előfordul, hogy a helyzet választ ki magának, hogy minden erővonal rád mutat és döntési helyzet elé állít. Ilyenkor tudnod kell, ha vállalod a kihívást az rengeteg lemondással is jár. Ha például osztályt vezetsz, nincs szinkron, hakni, síelés, tavaszi medvehagymázás a Bakonyban, őszi kirándulás a Mecsekben. Akkor befejezed a próbát kettőkor, háromra átmész az egyetemre, befejezed a tanítást hatkor, átmész a színházba játszani és szevasz! 

És ez jó… 

Ez jó!  

Miért jó a tanítás? 

Muszáj visszagurítom a gombolyagot a gyerekkoromba, Ibrányba… Pedagógus családba születtem, édesanyám és édesapám magyar-történelem szakos tanárokként sokszor vittek magukkal engem és a két nővéremet a falusi iskolába vagy a nagy tanyára, ahol nyolc osztályt összevonva, szimultán tanítottak. Hallgatni, ahogy csaták történetét hihetetlen színesen, költői látomásokban megjelenítik, olyan volt, mint egy mese. Állandóan azt láttam, hogy készülnek, tanulnak, a lámpánál olvasnak, írnak, dolgozatot javítanak. Amikor elkerültem otthonról Debrecenbe, ahol műszaki iskolába jártam, hamar fölfedezték, hogy az irodalmi tájékozottságom nagyobb, mint az osztálytársaimé, ezért a nagyok rendszeresen kértek tőlem segítséget a tanuló szobán. Akkor már kezdtem kapizsgálni, milyen az, amikor az ember adhat a tudásából. A főiskolán olyan nagyszerű, iskolateremtő tanárokkal találkoztam, mint Horvai István és Kapás Dezső. Velük minden pillanat szenvedélyesen, odaadó egymásra figyelésben telt, útravalót adtak egy életre.

Tehát amikor tanársegédnek hívtak, nem sokat gondolkoztam, igent mondjak-e a felkérésükre. Tőlük tanultam a tanítás módszertanát, nekik köszönhetem a Vígszínházat, Marton Lászlót, akihez a legtöbb munkám kötődik és akivel a kilencvenes évek eleje óta közösen indítunk osztályt. Nem sokkal később társult hozzánk Forgács Péter, akit szintén nagy léptékű tanárnak tartok és aki reményeim szerint továbbviszi azt a szellemiséget, amit képviselünk. Mindhárman lenyűgözőnek találjuk azt, ahogy a diákjaink, akik eleinte földrajzi, szociológiai és kultúrális értelemben is nagy távolságra vannak egymástól, felfedezik egymás értékeit, inspirálódnak a különbözőségeikből, a segítségünkkel közös nevezőt találnak és megtanulnak együtt fejlődni. Gyönyörűség figyelni, ahogy kinyílik egy ember és saját, összetéveszthetetlen arca lesz, ahogy felnőtté válik és a színpadon érvényesen szólal meg a mi együttműködésünk eredményeként. Ezekért a leírhatatlan élményekért érdemes tanítani. Bach Katáért, Bata Éváért, Petrik Andreáért, Alföldi Robiért, Fesztbaum Béláért, Keresztes Tomiért, Hajduk Károlyért és még hosszan sorolhatnám.  

Szavakba tudod önteni, mi az, amit tanárként képviseltek, amiben feltétlenül hisztek? 

Először is: mindennek a tehetség az origója. Nem számít, hogy egy növendék a legszegényebb határmenti faluból vagy a legkifinomultabb pesti közegből érkezik, a lényeg, hogy egyedi, különös tálentum legyen, akiben komoly művészi potenciál rejtőzik. Másodszor is: semmi másban nem hiszünk, csak a munkában – a többi fantáziálás. Annak idején, a kollégiumi szobám falára egy Chagall-idézetet írtam ki: „dolgozni kifulladásig”. Ma már tudom, az idő múlásával sem veszti érvényét ez a két szó. Nincs megmerevedett pillanat, nincs olyan, hogy „jó színész”, mert estéről estére újra eldől, milyen színészek vagyunk.

Nagyon izzadságos, kudarcos, fárasztó próbálni, keresni, hogy lehet eljutni egy drámai helyzet, egy figura igazságához, de az eredményért, a minőségért, a megfelelő fizikai és a szellemi kondícióért muszáj gyötörni magunkat, minden apró rezdülést meg kell találni, el kell veszíteni és újra meg kell találni. Harmadszor is: önállóságra nevelünk, igyekszünk felkészíteni a diákokat arra, hogy bármilyen helyzetben képesek legyenek gondolkodni egy darabról és felépíteni egy karaktert. Ezt szolgálja az a törekvés is, hogy a maga sokszínűségében ismertessük meg velük a színházi műfajokat, iskolákat, az egyetemes és a magyar színháztörténetet, hiszen – ahogy Zsámbéki Gábor mondta - „a papoknak ismerniük kell a szentiratokat”. Rengeteg előadásfelvételt nézünk, és egy idő után ki is nyitjuk a mi kis „pszichoteamünket” és beengedjük színházi életünk meghatározó személyiségeit, hogy minél több hatás érje a fiatalokat.   

Amikor te elindultál a pályán, még egészen más közegbe érkeztél, mint a diákjaid… 

Akkor a közönség szinte követelte a színházat, akarta, hogy legyenek nagy színészei. Nálunk, az ibrányi moziban kiakasztották a legkedvesebb színészek fotóit, - akárcsak a nagyhalászi vagy a bujoni moziban - ugyanis a legkisebb faluban is működött egy vetítő, és a vásznon a fiataloktól az idősebbekig mindenki folyamatosan jelen volt. Most generációk nőnek fel úgy, hogy nem tudják, kik reprezentálják a magyar művészeti életet és a plázázást tekintik kulturális tevékenységnek. Ebben óriási a közmédia felelőssége, aki azt hiszi, hogy csak politikai küldetése van, pedig a kulturális szegénység manapság hatalmas méreteket ölt. Engem ez a tűrhetetlenség is motivál, hogy részt vegyek egy olyan nemzedék nevelésében, aki talán át tudja törni a falakat, amelyek gátat szabnak a valódi értékek terjesztésének.

A színház, a film, a képzőművészet, a zeneművészet, a táncművészet is egy tanulható nyelv. De ha az utánunk következő nemzedékek nem sajátítják el, hogyan kell olvasni, hogyan kell nézni egy filmet, egy előadást, egy képzőművészeti alkotást, ha nincs zenei és esztétikai alapképzettségük, akkor a kulturális lehetőségek autistáivá válnak. Ezt a problematikát vetette fel munkásságával az általános iskolai zeneoktatást megreformáló Kodály Zoltán is, a kórusmozgalom elindítója, akit otthon állomásfőnök édesapja és vendéglős édesanyja oltott be a zene szeretetével. Kodály azt vallotta, “egyetlen élmény egész életre megnyithatja a fiatal lelket a zenének és ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: megszerezni az iskola kötelessége”. Én is arra jutottam, hogy eljött a küldetések ideje. Ez az utolsó pillanat a szellemi elsivatagosodás előtt, hogy megszerettessük gyermekeinkkel a színházat, a zenét, a filmet, a képzőművészetet, hogy bebizonyítsuk nekik, nem csak a hollywoodi esztétika létezik. 

Kodály Zoltán azt is állította, „a zene rendeltetése: belső világunk megismerése, felvirágozása és kiteljesedése”... 

 Így van! Szerintem ez minden művészet rendeltetése. Kultúránk tesz felismerhetővé bennünket, ezért nagy felelősség, hogy miként ápoljuk és milyen párbeszédet folytatnak a közönséggel illetve egymással a művészeti szcéna szereplői. 

Hogy látod, ez ügyben mennyi tennivalója van a színházi szakmának? 

Rengeteg! Kötelességünk meghaladni saját magunkat és túllendülni a konfliktusokon. 

„Ha a párbeszédnek és az árkok betemetésének a mostani lehetőségével nem tud élni a szakma, akkor megérdemli a sorsát” – szögezted le legutóbbi interjúdban, amelyben a POSZT kapcsán kérdeztek. 

Amilyen lendülettel és kíváncsisággal indult ez a fesztivál, annyira megromlott a hangulat a szakma kettészakadásával, de reménykedve tekintek a jövőbe, látok esélyt arra, hogy egyszer még úgy egyesülünk, ahogy a közönség összeolvad a nézőtéren. Szakmai és morális szempontokat mérlegelve végül ezért vállaltam a POSZT Tanácsadó Testületének elnökségét. No meg azért, mert egy ilyen rendezvény meghatározó életeseménnyé válhat, nem szabad hagyni, hogy elsüllyedjen. Én a mai napig őrzöm az emlékét az első találkozónak, amelyen középiskolásként vettem részt Debrecenben – olyan gigászokat láthattam ott, mint Darvas Iván az Egy őrült naplójában, Básti Lajos az Isteni színjátékban vagy Sinkovits Imre a Mózesben. A szakmában mindig mutatkozott igény a közös együttlétre, arra, hogy megtapasztaljuk, a színház felette áll bármilyen világnézetnek, hogy „minden mindennek mindene” – ahogy azt Ady mondja.  

A tanácsadó testület tagjai közül többen megerősítették, hogy konstruktív beszélgetések zajlanak a megújuló POSZT sorsáról, mindenki elmozdult arról a platformról, ahol állt… 

Értelmes, felnőtt művészek és nagy színházi tapasztalattal rendelkező, komoly emberek kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszédet folytatunk, és próbálunk egy olyan szabályrendszert teremteni, ami támpontul szolgál a válogatóknak, a zsűrinek és ami a későbbiekben alakítható. Ez lesz a POSZT hardvere, ami feltehetőleg hasznosítja azokat a tapasztalatokat, amelyekkel idén gazdagodik a fesztivál. Elfogadtuk, hogy lesz, amiben nem értük egyet és meg tudjuk győzni egymást. Ez is jele annak, hogy még nem zárt ketrecbe minket a saját gondolatvilágunk. Konfliktushelyzetek bármikor adódhatnak, mindenki magában hordozza a másik emberrel való összeütközés lehetőségét - ez a dráma alapja, innen indul a színház. De lövészárkokból nem lehet színházat csinálni. Hiszem, hogy nem kell kímélni magunkat arra hivatkozva, ami elválaszt, hanem lépéseket kell tennünk azért, hogy minél több ponton jussunk konszenzusra. A POSZT erre is kitűnő alkalom. 

A Vígszínház idén is versenybe száll Mohácsi János rendezésével, az Istenítélet című előadással, amelyben Parris tiszteletest alakítod. 

Nagyon örülök, hogy beválogatták az Istenítéletet, mert az idei évadunk egyik legerőteljesebb előadása, egy igazi társulat integráló, szenvedélyes mű, ami hatalmas energiákat mozgat meg a színpadon. Próbára teszi, ugyanakkor beszippantja a színészeket és a közönséget is. A darab arra hívja fel a figyelmet, hogy szélsőségek közepette mutatkozik meg az ember igazi arca, de csak a megfelelő értékrendet képviselve lehet túljutni a válságos helyzeteken. Fergeteges, hitet, erőt adó élmény játszani és azt üzenni minden este, hogy a szellem nem hajolhat meg az erőszak előtt! 

Tóth Berta / Színház.hu