Az a fiatalok dolga, hogy szétrúgják a seggünket – Interjú Anger Zsolttal

A színész-rendező a filmes szakmáról és arról mesélt az Indexnek, hogy a kőszínházak nem fejlődtek a rendszerváltás óta, amiért véleménye szerint a mindenkori hatalom a felelős.  

Anger Zsolt az elmúlt években inkább filmekben és filmsorozatokban szerepelt, noha játszott a 011 Alkotócsoport Closer és a Pinceszínház Kegyelemkenyér című előadásaiban, illetve rendezett is - a Pécsi Nemzeti Színházban (Becsvölgye, Addikt). Hogyan lesz valaki képzett filmszínész? Miért gondolja úgy, hogy a kőszínházak nem fejlődtek hosszú évtizedek óta?

Kovács Bálint a filmes munkák felől indítja a beszélgetést. Utalva arra a helyzetre, hogy Magyarországon nem  nagyon van filmszínész-képzés, milyen előnyt jelent számára a színházi színész képzettsége. Mint kiderül, Anger Zsolt Herskó Jánost tartja ebben a tárgyban a mesterének, akivel a Színműn találkozott: „Tartott nekünk egy kurzust, ahol elsősorban pont azt tanultuk meg tőle, mi a különbség a filmszínészet és a színpadi színészet között. A színpadon az ember erőből végigfutja a három órás darabot, de filmen ügyelni kell arra is, hány centire van a kamera, látszom-e vagy sem, és ha nem, akkor mennyire kell befordulni, honnan jön a fény, szemben álljak-e vele, és a többi”.

                                 Anger Zsolt

„Viszonylag hamar megkaptam az első filmfőszerepemet, aztán toltam nagyon sok olyat is, amiről ma már látom, hogy nem kellett volna. De az útmutatás, amit Herskótól kaptam, örökre belém égett, és szeretném is továbbvinni” – folytatja a történetet.

Visszautalva a fent említett figyelnivalókra forgatás közben, az Index arra is rákérdez, mennyire zavarja a színészeket, hogy a művészi önkifejezésen kívül technikai részletekkel is kell foglalkozni. Amire Anger Zsolt szemléletes hasonlattal válaszol: „Ez egy szakma, nem thai masszázs. Ha te akarod jól érezni magad, masszázsra kell járni, de ha filmszínész akarsz lenni, melózni kell. (…) Ez csőszerelés, sőt, motorcsere egy retro Volkswagen-kisbuszban, abban, amelyikben a földön fekve kellett kivésni a motort, ha hozzá akartál férni”.

Később a filmforgatás jó oldalaként hozzáteszi, hogy erős közösségformáló ereje van, ami nem is működne, ha nem szeretné mindenki a maga munkáját: „egy kétperces jeleneten is nyolcvanan dolgoznak, és mindenki egyszerre van jelen a rendezőtől addig az emberig, aki az ablakot szappanozza be, hogy ne csillanjon meg rajta a napfény. Ehhez a melóhoz nem lehet úgy hozzáállni, mint az a bolti eladó, aki csak a Trónok harcát szeretné nézni a telóján, de megint bejött egy köcsög vevő, aki cigit akar venni”.

Egy idő után a színházra is sor kerül a beszélgetésben. Anger Zsolt elmeséli, hogy amikor 1988-ban Kaposvárra került, „még az egész rendszer vonzó volt, mert erősek voltak a színházak”. Véleménye szerint ahogy a különféle médiumok (internet, kereskedelmi televíziók) hatására kinyílt a világ, „ a kőszínházi monstrumok megragadtak ott, ahol voltak”. A színházak megfeneklése szerinte a mindenkori hatalom számlájára írható: „a rendszerváltás óta minden hatalom azt gondolta, az az érdekük, hogy a nép minél pronyóbb legyen”. Mert, mint mondja, így könnyebb átverni őket. Úgy tartja, ez az oka annak, hogy egyik hatalom sem foglalkozott a rendszerváltás óta sem a kultúrával, sem a színházzal.

„Ha rájuk várunk, lassan az összes színház lehúzhatja a rolót. Vagy lehet minden színházból múzeum, ahol országszerte ugyanazt a tizenöt-harminc darabot játsszák, és időnként rákapnak ugyanarra az egy ír kortárs drámára. Nagy tisztelet a kivételnek.  Mintha még mindig egy gombostűnyi lyukon néznénk a világra, és közben jön egy csomó tehetséges, lelkes fiatal, akiket ezek a (…) nagy intézmények ledarálnak és észrevétlenné tesznek. Nem véletlen, hogy nem igazán kötődöm egyik színházhoz sem” – fogalmazza meg sarkos kritikáját a színész.

Szakmai oldalról azt tartja a legfőbb problémának, hogy – szemben a kaposvári példával, ahol „Babarczyék megkapták a kaposvári színházat, harminc-egynéhány évesen” – a fiatalok újító energiái és gondolatai nem tudnak  a kőszínházi rendszeren belül helyzetbe kerülni. Ezért, mint mondja, „minden ugyanúgy megy, mint nemhogy harminc vagy ötven, de száz éve. És ez elég ijesztő”.

A beszélgetés végén a fiatalok kapcsán szóba kerül az a korosztály, akik már a rendszerváltás után született, és mostanában jött ki az egyetemről. Ők fogják felforgatni a színházi rendszert? – kérdezi az Index. Anger Zsolt örömmel üdvözli ezt a felforgatást, hozzátéve, hogy „nem is a felforgatás a lényeg, hanem a fejlesztés”. Végül levonja a konzekvenciáit is a rendszerváltás utáni éveknek: „Jönnek a fiatalok, és az a dolguk, hogy szétrúgják a seggünket (Anger Zsolt egy ennél erősebb kifejezést használ – a szerk.), amiért hagytuk, hogy elábrándozzuk ezt az elmúlt huszonöt évet. Rúgják szét az enyémet is”.

Az Indexen megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.