László Boldizsár: „Az előadás fricska a magyarországi operajátszásnak”

A Cotton Club Singers egykori énekese fellép Székely Kriszta Kreatív kapcsolatok címmel készült kameraopera-előadásában. A nem mindennapi produkcióról is mesél.

Beischer-Matyó Tamás kamaraoperája április 25-én mutatkozik be a budapesti közönség előtt a Budapesti Operettszínház vadonatúj játszóhelyén, a Kálmán Imre Teátrumban. Az előadásban vendégként szereplő László Boldizsár néhány éve váltott az operára, rendszeresen fellép a Magyar Állami Operaházban és a Szegedi Nemzeti Színházban is. Most többek között az Operettszínházhoz való kötődéséről, a próbafolyamatról és a darab iránti rajongásáról mesélt.

                                        László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Port.hu)

Hogy kerültél a produkcióba?

Lőrinczy Györgyöt (a Budapesti Operettszínház főigazgatója – a szerk.) évek óta jól ismerem, sokáig dolgoztunk együtt. Szinte borítékolható volt, hogy előbb-utóbb itt is feltűnök. De maga a szerep elég tekervényes módon talált meg. Ajánlottam a színháznak egy készülő kameraoperát, amit az én felkérésemre írt Tóth Péter Örkény István Tótékjából. Erről tárgyaltam Kerényi Miklós Gábor művészeti vezetővel, aki közben felkért egy szerepre készülő előadásukban, a Kreatív kapcsolatokban. A Tóték végül nem jött össze, 2018-ban a Magyar Állami Operaház mutatja majd be, de a szerepet elvállaltam, és ma már bizton mondhatom, nem bántam meg! Tavaly júniusban mutattuk be a Miskolci Operafesztivállal együttműködésben a Miskolci Nemzeti Színházban.

Volt benned valami bizonytalanság a munkával kapcsolatban?

Bevallom, nem igazán tudtam, mibe ugrok bele, jó lesz-e a produkció, vagy sem. Ha az ember elvállal egy klasszikus operát, meglehetős pontossággal tudja, mire számíthat. Ebben az esetben ez nem így volt. Hiába olvastam a kottát, és tudtam, hogy Székely Kriszta milyen kvalitásos művész, nem lehetett előre megjósolni, hogyan fog találkozni egymással a mű és a rendező. Azt is tudni kell, hogy az itteni munkamódszer merőben eltér az operáétól. Itt a napi kilenc órás próba teljesen megszokott, az Operaházban, ha van egy három órás próba, mindenki két napig pihenni akar.

                 László Boldizsár a Kreatív kapcsolatokban (fotók: Éder Vera / Budapesti Operettszínház)

Teljesen más a pörgési szint ebben a házban, komoly állóképesség kell hozzá. Ráadásul ez egy négy szereplős darab. Ha elosztom, hogy egy-egy emberre mennyi énekelni való jut, kiderül, jóval több, mint egy klasszikus opera főszerepében. Mindemellett a mű jellegénél és stílusánál fogva ez új kihívást jelent mindannyiunk számára. Egy nagyon koncentrált próbafolyamaton vagyunk túl.

De jó munka, élvezed?

Ha nem sikerült volna olyan jól a bemutató Miskolcon, valószínűleg nem vállaltam volna a továbbjátszást Budapesten, de olyan hihetetlenül különleges dolog jött létre, egy borzasztóan izgalmas és intim szobaszínházi előadás, ami ritkán adatik meg egy operaénekes életében. Utoljára huszonéves koromban, a Gór Nagy Mária Színitanodában vettem részt ilyen jellegű produkcióban, amikor Menszátor Héresz Attilával csináltuk Pinter Ételliftjét. Mai szövegek, mai gondolatok, mai emberek mindennapi gondjai. Imádom!

A Cotton Club Singers-es múltamból kifolyólag jól ismerem azt a világot, amiben ezek az emberek élnek, ahol fotósok és rendezvényszervezők vannak. Mondjuk programozó, akit én játszom, pont nem volt. A szerzők nagyon eltalálták azt a nyelvezetet, azt az attitűdöt, ahogy ezek az emberek léteznek. Az a helyzet, hogy nagyon bejött nekem ez a darab. Kicsit olyan egyébként, mint egy pszichothriller.

A történet, hogy honnan és hogyan jut el az összes szereplő a végkifejletig, az egy dolog, de biztos vagyok benne, hogy Székely Kriszta mást és máshogy rendezett volna, ha nem ez a zene. A rendezés nagyon idomul a muzsikához, és követi annak lüktetését. Közben állandó videó vetítés van a hátunk mögött, aminek a ritmusa és képi világa mind-mind igazodik a muzsikához és a sztorihoz. Beischer-Matyó Tamás zenéje elképesztő stílusparádét vonultat fel. Az egyik pillanatban egy feszes tangó szólal meg, a másikban egy elvetemült verekedő duett hangzik el, aztán egy nagy ívű szoprán szóló csendül fel, a baritonnak pedig van egy olyan dala, ami pont olyan, mint egy Verdi-ária. Látszik, hogy a szerző nagyon ismeri a stílusokat, és jól, gyakran játékosan alkalmazza azokat.

Mennyiben változik az előadás a miskolci bemutatóhoz képest?

Minden olyan darab, aminek egyedi stílusa van, teljesen új értelmet kap egy új térben. Abszolút másképp hatott a Miskolci Nemzeti Színházban, mint ahogy most fog a Kálmán Imre Teátrumban. Elképesztően izgalmas ez a tér, hihetetlenül jól sikerült a felújítás. A nézőtéren ülve megérint a régi idők idillje, szinte hallom a fojtott kacagást, a férfiak suttogását, a szoknyák libbenését, miközben a deszkákon állva igazi 21. századi technika segíti a munkánkat.

Ez a helyszín egy teljesen új világot kölcsönöz az előadásunknak. Szűkebb és kisebb a színpad, ami még jobban középre vonzza a nézők tekintetét. Kicsit át kellett alakítani a mozgásokat is, mert keskenyebb a tér. A zenekar kicsi, 13-14 főből áll. Van olyan rész, amit Székely Kriszta megváltoztatott, de nem a hely miatt, hanem mert úgy gondolta, az első változat nem volt igazán jó.

Nem kérdés, hogy hangban megvan neked ez a szerep. Székely Kriszta mennyire követeli meg a hiteles színészi játékot?

Ha felmegy bárki Kriszta facebook-oldalára, lát róla egy fotót, ahol négy olyan színházi „rókával” fotózkodik, mint Ascher Tamás, Máté Gábor, Zsámbéki Gábor és Gothár Péter. Ezek az emberek nem vesznek be akárkit maguk közé. És a közös munkánk tapasztalata alapján azt mondhatom, ő abszolút rászolgál erre a bizalomra. Végtelen nyugalommal van jelen a próbákon, minden mondatnak, gesztusnak értelmet ad. És, ami nagyon lényeges, lecsupaszítja azokat az operás manírokat, amiket az ember felvesz a sok klasszikus rendezés közben.

Azt is tudni kell, hogy az operában megszokott, hogy egy-egy futó előadásba az asszisztens útmutatásai alapján állunk be. Ez magában hordozza annak veszélyét, hogy saját magunk paneljeiből rakjuk össze a figurát, ami nem feltétlenül illeszkedik az eredeti rendezői koncepcióba. Most viszont ránk van szabva, ránk van kitalálva az egész darab, ettől egészen más a mi jelenlétünk is.

Hogy látod, van helye az operának az Operettszínházban?

Hogyne lenne. Tökéletesen mutatja a vezetőség stílusok iránti nyitottságát, hogy behozza a színház falai közé ezt a műfajt. Ráadásul szerintem egy fricska a magyarországi operajátszásnak: megmutatja, hogy ők is tudnak ilyet, nem is akárhogy. Kétségtelen, hogy a szerepeket operaénekesek, vagy olyan operettszínházi művészek éneklik, akik operai hanggal rendelkeznek. De nemcsak az operett kirándul az opera műfaja felé, hanem az Operaház is az operett felé. Hogy mást ne mondjak, néhány hete mutattuk be nagy sikerrel Szinetár Miklós rendezésében A cigánybáró című operettet, amiben Barinkay lehettem. Számomra ez jelenti a sokszínű színházat. És vannak erre máshol is példák. A Katona József Színház műsorán például ott a Cosi fan tutte. Borzasztóan fontosnak tartom, hogy ezek a műfaji kirándulások létrejöhessenek.

A pályád elején már dolgoztál a Budapesti Operettszínházban. Milyen érzés visszajönni?

Egy szerepre jöttem ide. Nem igen fér bele az életembe az a sűrű munkatempó és hosszú próbafolyamat, ami itt van. Az itt dolgozó kollégáknak ez a színház az otthonuk. Én vendég típus vagyok. Mindig is magánzó voltam. Kizárólag a pályám elején voltam egy-két évet tag valamelyik színházban, még Szegeden is, ahol társulati tagként kezelnek, valójában vendég vagyok. De ez a feladat nagyon izgatott. Párhuzamosan próbáltam három másik produkcióban, bejártam ide, kóstolgattam a művet, ami első nekifutásra, egy szál zongorával nem úgy hatott, mint amikor végül a zenekarral együtt énekeltünk. Elkezdtük élvezni és harapni a darabot. Éjjel-nappal próbáltunk, és még most is nagyon sokat dolgozunk.

Mivel ajánlanád, miért érdemes megnézni a Kreatív kapcsolatokat?

A történet egy fotós körül bonyolódik. Két nővel is kavar, de ott van az én figurám is, aki vonzódik hozzá. Székely Krisztával sokat beszélgettünk a különböző, olykor zavaros viszonyrendszerekről. Azt gondolom, létezik olyan mély barátság, amikor erősen kötődsz a másikhoz, még sincs benne szexuális töltet. Ez az előadás a ma emberének szól. Nem lennék itt, ha nem szeretném, és nem tudnám olyan jó szívvel ajánlani, ahogy most. Óriási siker volt Miskolcon, csak azt bántuk, hogy mindössze egy alkalommal volt műsoron. Alig várom már, hogy a Kálmán Imre Teátrumban ismét játszhassuk!

Spilák Klára

(Forrás: Budapesti Operettszínház)