Góbi Rita és Hód Adrienn nyerte el a Lábán Rudolf-díjat

Góbi Rita Reptében és a Hodworks Szólók című előadása bizonyultak a legjobb kortárstánc daraboknak a kuratórium döntése szerint.

A Lábán Rudolf-díjat a MU Színház és a Trafó alapította 2005-ben, a magyar kortárstánc legszínvonalasabb és leginkább innovatív alkotásainak, alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére. Az elismerésről döntő, független kritikusokból, művészettörténészekből és esztétákból álló kuratórium a Lábán-díj történetében először különdíjat is megítélt, amelyet a fogyatékkal élők művészeti integrációjáért az ArtMan Egyesület érdemelt ki. Az idei elismeréseket ünnepélyes díjátadó keretén belül adták át a Trafóban.

Artner Szilvia Sisso méltatása a Szólókról 

Hód Adrienn társulata, a Hodworks alig több mint tíz éve van jelen a kortárstánc-szcénában, de mára megváltoztatta a színpadi szabályokat. Érzékenységüket perverzitásnak, üdítően friss szemléletüket pimasz provokációnak, az improvizációikból kimentett, különleges nyelvezetüket kódolhatatlan káosznak is magyarázták már. Ismerős és érthető is a kritika részéről, hiszen minden kornak és műfajnak megvan a maga radikálisan újat akaró csapata. A punk nem halott, viszont nem is akar tetszelegni semmilyen más szerepben, mint ami. Megkérdőjelezni akar dolgokat, kiengedni a szellemet a palackból, megmutatni azt, aminek mások szerint nem volna ildomos látszania. Aki lemarad, az kimarad. 

Cuhorka Emese a Szólókban (fotó: Dömölky Dániel)

A kísérleteik nyomán jó pár radikális, de kellemes humorú előadásukat élvezhette a nemzetközi táncélet is az utóbbi években, és most született egy kvázi összefoglaló jellegű mű, amely történetesen szólókból áll, de önmagában is egy egész estés előadás. Marcio Canabarro, Cuhorka Emese és Molnár Csaba táncolják és játsszák a 18 szólót, amely előadónak és közönségnek egyaránt embert próbáló, de olyan feladat, hogy különlegesnek érezheti magát közben néző és résztvevő is. Nincs klasszikus nézőtér, körben ülnek a nézők, akik kénytelenek kapcsolatba lépni az előadókkal és reagálni a történésekre, sőt megvan az az illúzió is, hogy hatással vannak a darab menetére. Nagyon pontosak az improvizáció keretei, mégis úgy érezzük, hogy semmi nincs kőbe vésve. De szívesen bedőlünk nekik, mert megszoktuk tőlük, hogy csak a mi érdekünkben gátlástalanok. 

Az előadók négy felől lépnek be a térbe, mesélve a görcs és a vágy szembenállásáról, mint a kortárs tánc harlequinjei, megejtő vagy tömény nevetés kíséretében megosztva a maguk kizökkent világát. A két dühöngő varázsló között egy csendes őrült, Marcio Canabarro jelenik meg minduntalan önkifejezése nyugodt extázisával, akár egy szent a csatamezőn. Van, hogy óriásbáb-variációkat készít saját magából. Eszelős. A néző pedig vágyakozik vele tartani. Félidőben színházi jelenettel váltanak. Molnár szélről, majdnem mozdulatlanul az aktuális előadás értelméről stand-up-ol. Innentől egymásba csúsznak a szólók, kiszélesednek a történetek, a szereplők átszólogatnak egymás jeleneteibe, tehát nem tartják be a szólók írott és íratlan szabályait sem.

Molnár Csaba az előadásban

A kiűzetés történetet adja elő a Hodworks repülő cirkusza. Riadt techno-csecsemő, skizofrén parókanő, óriás, emlékező papírszörny bukkan fel sorban, majd táncdalfesztivál fantasy jelmezekben — beéneklés egymás jeleneteibe. Olyan fülledt és giccses az egész, hogy az már szinte kozmológia, de egyébként is teljesen elveszíthetjük a hétköznapi tájékozódási pontjainkat, és az idő is végtelenné válik – minden szóló minden szereplője a saját időnkben lüktet, él tovább.

Török Ákos a következő írással méltatta Góbi Rita  Reptében című szólóját

Góbi Rita szólója mestermunka. Egy rebbenékeny lélek legmélyére enged bepillantani, talán nézni is illetlenség, mégis felemelő. Inas légiessége és energikussága madárlétként mutatja meg az embert. A népmesei hagyományból jól ismert a madárasszony története, akit a férfi tollruhájától megfosztva tehet szerető társává és gyermekeik gondos anyjává, ám ha bármikor is megtalálja ezt a ruhát, magára öltve azonnal elrepül. Góbi Rita ezt a madárasszonyt legmélyebb magányában mutatja meg nekünk, már nincs a földön vagy még nincs a földön: madárként otthonos, emberként otthontalan a levegőben. 

Góbi Rita az előadásban (fotó: Mészáros Csaba)

A Reptében nem illusztrál, nem madárkodik, nem mesél és nem szól ki nekünk. Tiszta tánc. Nem szól direkt módon a táncosról, sem a tánchoz való viszonyunkról, rólunk és a világunkról van megmutatnivalója. Előbbiek miatt zárt, utóbbi tekintetében revelatív műalkotás. Góbi Rita szólója emellett a legritkább módon önazonos. Nem csupán azért, mert a különös, helyenként lényszerű mozgássorokat vélhetően rajta kívül senki más nem tudja ilyen koncentrált intenzitással előadni, de mindeközben nem egy táncost látunk táncolni, hanem csak egy táncot – és pont.

Králl Csaba írása az ArtMan Egyesületről

A tánc, a mozgás mindig tanít. Minél többet foglalkozik vele az ember – ha nem táncosként, koreográfusként, hát kritikusként –, annál inkább rájön, mennyire keveset tud róla, mennyire nem ismeri. Számot ad technikáról, stílusról, mondanivalóról, alkotói szándékról és sok egyébről, hisz ez a feladata, de alig-alig tud számot adni a tánc, a mozgás valódi természetéről, mibenlétéről, lényegéről. Mitől működik valami, és mitől nem? Mi a nyitja, mi a titka annak, hogy ami tánc címén belül, az előadóban zajlik, kevés látható jellel, az van, lehet annyira izgalmas, akár egy sok szereplős, látványos koreográfia? Miért több, hitelesebb esetenként egy nem az elvárásaink szerint működő test tétova gesztusa, mint a legprecízebben végrehajtott balettmozdulat?

Az ArtMan Egyesület 2005 óta – ha előzményeit, a Tánceánia működését is ideszámítjuk –, jövőre kereken húsz éve foglalkozik a fogyatékkal élők művészeti integrációjával. Rendületlenül tesz és cselekszik azért, többnyire a színfalak mögött, a sűrű hétköznapokban, de hangyaszorgalommal, hogy a művészethez való hozzáférés, a tánc és a mozgás élménye, a test érzékelése és megtapasztalása, egyáltalán a közlésvágy, az önkifejezés lehetősége mindenki számára elérhető legyen. Kortól, nemtől, szellemi és mozgásbeli korlátozottságtól függetlenül – mindenkié. Az egyesület gyógyító terápiával összefonódó művészeti tevékenysége nem csodabogárként tekint a fogyatékkal élőkre, de nem is akarja nemlétezőnek tekinteni a problémáikat.

Fotó: Mészáros Csaba

Ez ugyanúgy hamis lenne a részükről, mintha csak és kizárólag az empátiánkra és elfogadásunkra apellálnának, noha nap mint nap egyre élesebben tapasztalhatjuk meg, mennyire jót tenne a magyar társadalom lelki egészségének egy hatalmas dózis érzékenyítés bármiféle mássággal szemben. De nem, ők ennél nehezebbre és kockázatosabbra vállalkoznak. A testi-szellemi korlátokat nem hátrányként, hanem adottságként kezelik, aminek meg lehet, és meg is kell találni a táncképességét, vallják. Abból indulnak ki, ami van, és nem abból, ami nincs, és ami egy nem konvencionális test számára eleve megvalósíthatatlan. Művészetfelfogásuk egyik alappillére éppen ezért az egyenjogúsítás, a közös alkotói tér és a kijelölt határokon belüli szabad mozgás és áramlás, ahol ép és fogyatékkal élő előadók jó esetben azonos súllyal, intenzitással vannak jelen, nyitottan és érzékenyen kapcsolódva önmagukhoz, egymáshoz és az üres térhez, amit közösen belakni készülnek.

Az ArtMan nélkül még kevésbé lenne élhető hely az az ország, ahol ma a permanens gyűlöletkeltés és a megbélyegzés az úr. Szükségünk van rá, szükségünk van egymásra. Legyél te is ArtMan!

Kapcsolódó cikkek

Lábán Rudolf-díj tizenharmadszor
Ezek voltak az év legjobb budapesti előadásai (Reptében, Szólók)
A nap fotója – Repülni szükséges (Reptében)
Három táncos egy térbe és egy időbe zárva a nézőkkel (Hód Adrienn - Szólók)