"Hiszek a sorsszerűségben" - Interjú Auksz Évával

2016. január 23. szombat, 08:00

Rendhagyó pályát tudhat maga mögött Auksz Éva. 

Néptáncosként indult, majd Iglódi István hívására a Pesti Magyar Színházhoz szerződött, ahol eleinte zenés, később komoly prózai színdarabokban is megmutathatta magát. Bár már húsz éve játszik jobbnál jobb szerepeket, amelyekkel a szakma és a közönség szeretetét és elismerését egyaránt kivívta, színművész hivatalosan csak februártól lesz. Auksz Évával Spilák Klára beszélgetett.

 

A színésznő februárban kapja meg diplomáját a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Az idei évadtól a Budapesti Operettszínház csapatát erősíti, és harmadik bemutatójára készül a Nagymező utcai zenés teátrumban. A napokban kezdték próbálni Lévay Szilveszter nagyszabású musicaljét, a Marie Antoinette-et melynek magyarországi bemutatóját március 4-én tartják. Ennek kapcsánkészült interjú sorszerűségről, bizonyításról, harcokról, Iglódi Istvánról és a világ első divatminiszteréről.

 

eva1

 

- Mennyire egyenes az az út, aminek eredményeként most itt ülünk?  

 

- Visszanézve meglehetősen göröngyösnek tűnik, de bármelyiket csináltam éppen, soha nem jutott eszembe, hogy mivel szeretnék foglalkozni azután, ha az véget ér. Soha nem akartam énekelni, egyszerűen megtörtént. Soha nem akartam színésznő lenni, egyszerűen így alakult. Valahogy a jóisten mindig olyan helyzeteket és feladatokat kínált felém, amiket sikerült megugranom, és nagy szerencsémre olyan emberekkel hozott össze, akik olyan munkákat bíztak rám, amiket meg tudtam oldani. Fejest ugrottam a dolgokba autodidakta módon. Amikor Iglódi Istvánnal összehozott a sors és ő elvitt a Nemzeti Színházba, egy kicsit azért átértékeltem magamban az életet.

 

Világossá vált számomra, ha valóban ezt szeretném csinálni, akkor azért tenni is kell. Talán a My fair Ladyvel kezdődött. Néptáncos lévén rengeteget énekeltem zenekarral és acapella is, de énektanár soha nem hallott. Amikor elhívtak a My fair Lady próbaéneklésére, arra gondoltam: imádom a Pistát, de ezt azért ő sem gondolhatta komolyan! Akkor talán egy éve voltam a Nemzetinél külsősként. Nem hittem, hogy van esélyem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban hihetetlenül hasonlítottam Audrey Hepburnre. Talán ebbe szerettek bele az akkori vezetők, nem tudom, mindesetre megkaptam a szerepet. Akkor kezdtem komolyan venni ezt az egészet és akkor kezdtem énekelni tanulni is. Valahogy azt éreztem, hogy mindig burokban voltam.

Minden jött magától. Ezért soha nem gondolkodtam előre, mit vagy hogy szeretnék. Ez egyébként így van a mai napig. Babonás vagyok. Volt olyan, hogy nagyon akartam egy szerepet és harcoltam is érte, és amikor végül megkaptam, görcsös voltam, nyögvenyelős és soha nem éreztem benne igazán jól magam. Mert annyira akartam.

 

eva2

 

- Sodródtál, rendben. De az elején, amikor táncolni kezdtél, azért csak volt valami indíttatás. Édesapád is néptáncos volt.

 

- Igen, de ő amatőr szinten néptáncolt. Van egy normális civil foglalkozása: asztalos. A táncot esténként, a szabadidejében űzte. A szüleim azt szerették volna, hogy nekem is legyen egy tisztességes foglalkozásom, amivel pénzt kereshetek, mellette ugrabugrálhatok a néptánc együttesben. Ebből adódóan beírattak egy ügyviteli szakközépiskolába. Utáltam. Aztán 18 évesen felvételiztem a Színművészeti Főiskolára. De mi volt a háttere! Nem az, hogy színésznő szerettem volna lenni, sem az, hogy énekelni akartam, hanem az, hogy a nagy szerelmem a főiskolára járt.

 

- Nem keseredtél el, hogy nem vettek fel?

 

- Nem. A harmadik rostán estem ki és megfogadtam, hogy soha többé nem felvételizem. És mit hozott a sors? Szögi Csaba, aki a dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes vezetője volt, és akivel együtt dolgoztam évekig, ép akkor szerződött fel Budapestre, a Közép-Európa Táncszínházhoz. Engem is hívott. 18 évesen felkerültem a fővárosba, egyedül, albérletbe. Nem volt könnyű.

 

- De a tánc szerelem volt, nem?

 

- Igen, az volt. 10 éves koromban felvételiztem az utánpótlás csapatba a dunaújvárosi Vasas együttesbe, és azonnal szerelmes lettem a néptáncba és a színpadba. Teljesen elvarázsolt. Hamar kiderült, hogy nekem ez az életem.

 

eva3

 

- És amikor Iglódi István arra kért, hogy szerződj a Nemzeti Színházba, nehéz volt meghozni a döntést, hogy abbahagyod a táncot, vége egy korszaknak, és valami új kezdődik?

 

- Látod, még ez is sorsszerű volt. A Közép-Európa Táncszínházban néptánc és balett képzést kaptunk, de én soha nem vettem részt professzionális oktatásban, nem jártam balettintézetbe. Ennek ellenére jó eredményeim voltak, de akkoriban egyre több olyan táncos került a társulatba, akik a Balettintézetben végeztek, és hozzájuk képest azt éreztem, nem vagyok elég jó. Ráadásul akkor már 23 éves voltam, közel a kiöregedéshez. Tudtam, hogy itt nincs tovább. Ekkor találkoztam Pistával. A színház új szerelem volt.

 

- Mit gondolsz, mit látott meg benned Iglódi?

 

- Először egy táncdarabban látott a Várszínházban. Sebestyén Csaba rendezte a Don Juan Szerelem halála című produkciót, amiben a halál előszelét játszottam, egy pókot. Egy ronda erotikájú, nagyon magamutogatós, kemény táncot adtam elő két fiúval. Az előadás után Pista hátrajött, hogy ki az a lány, aki ezt a számot táncolta, mert neki nagyon tetszett, ahogy színészileg megoldottam a feladatot. Például ez. Hogy a technikai hiányosságaimat valahogy mindig pótolni tudtam előadói képességgel. És milyen az élet! Ő akkor a Várszínházban és a Nemzetiben rendezett, Sebestyén Csaba volt a koreográfusa a zenés darabokban. A Régi nyárra készültek Székesfehérváron. Főiskolás lányok - Kéri Kitty, Gregor Bernadett és Marozsán Erika – játszották a girlöket, de szükség volt egy negyedik lányra is. Sebestyén Csaba engem ajánlott. Száguldottam Fehérvárra! Ott kellett először megszólalnom prózában, ott kellett először úgy énekelnem, hogy közben táncoltam. Jól sikerült. Pista a következő évben a Csókos asszonyt rendezte ugyanott, és akkor már az egész Közép-Európa Táncszínházat elhívta. Mi voltunk a tánckar. Kaptam az előadásban egy kis szerepet. Egy évre rá be kellett ugranom a főszerepbe. Ezek meseszerű történetek.

 

- A népdaléneklés nagyon más, mint a színpadi éneklés. Könnyen át tudtál állni erre a technikára?

 

- Rengeteg munka volt. Hosszú évek... De fejlődni akartam és bizonyítani. Be kellett bizonyítanom, hogy való vagyok a Nemzeti Színházba. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy elfogadjanak.

 

eva4

 

- Mikor érezted először, hogy megérkeztél?

 

- Soha. Van, hogy az ember jól érzi magát a színpadon, de amikor egy új szerepet kezdesz próbálni, mindig azt érzed, tehetségtelen vagy és minden kezdődik elölről: ismét bizonyítani kell, hogy való vagy a pályára. Ez örök munka.

 

- Azt mondod, nem volt könnyű a helyzeted, amikor Iglódi István „kiemelt a karból”, de a távozása után sem vált egyszerűbbé a dolgod, hiszen a párod lett az igazgató. Hogy lehet kiviselkedni mindezt?

 

- Intelligenciával, fegyelmezetten és persze azzal a tudattal, hogy igenis szálka vagy az emberek szemében. Ha ezzel együtt tudsz élni, leküzdöd, dolgozol és bebizonyítod, hogy ott a helyed, attól kezdve mindegy. Pista a mesterem volt, akit csodáltam, és amikor együtt dolgoztunk, minden alkalmat megragadtam, hogy tanuljak tőle, nagyon közel állt hozzám emberileg, de sohasem jártunk össze. Nem tudom, mit szólna, hogy ennyi idősen jelentkeztem az egyetemre, és most fogok diplomázni. Belőle írom egyébként a szakdolgozatomat. Méhes László nyilatkozott úgy egy műsorban, hogy neki Iglódi volt a szakmai apukája. Hát, nekem is ő volt. A halála nagyon megviselt, talán a mai napig sem tudtam feldolgozni.

 

- Nem voltál nagyon magányos a Pesti Magyar Színházban? Az egyik igazgató liblingje, a másik párjaként?

 

- Én mindig is egyedül voltam. De közben mégsem érzem ezt, mert rengeteg szakmai barátom van, akik az igazgatóváltás után is a barátaim maradtak. Azóta is összejárunk, beszélgetünk. Egyébként már az elején mindenkit leszoktattam arról, hogy általam üzengessen Őze Áronnak. Azt mondtam, ha valakinek baja van, menjen be hozzá és mondja el. Az ajtaja mindig nyitva állt. Ezek azért nagy harcok voltak. És az az igazság, most hogy véget ért ez az öt év, nagyon megkönnyebbültem.

 

eva7

 

- Nem tette tönkre az önbizalmadat mindez? Nem jutott eszedbe, hogy ezt a szerepet most azért kaptam, mert… és nem azért, mert jó vagyok és tehetséges?

 

- De. Amikor Iglódi igazgatta a színházat, volt egy gúnynevem, Fiksz Évának hívtak a hátam mögött. Amikor ezt megtudtam, rögtön azt kérdeztem: miért? Azt mondták azért, mert fiksz, hogy minden darabban benne vagyok. Ebből a helyzetből csöppentem a másikba, semmi nem változott, mindig valakinek a valakije voltam. Ezzel állandóan meg kellett küzdenem. Nem tehettem mást: befogtam a számat és tettem a dolgom ezerrel, hogy bebizonyítsam mindenkinek, nem azért kaptam meg egy-egy szerepet, mert valakinek a valakije vagyok, hanem mert megérdemlem. Egyébként pedig azt gondolom, inkább sok irigyem legyen, mint sajnálóm.

 

- Most tiszta helyzetben vagy, az Operettszínházban nem vagy senkinek senkije. Hogy érzed itt magad?

 

- Fantasztikusan. Bevallom, féltem attól, hogy most valami teljesen új dologba csöppenek, de hiszek abban, hogy amit eddig elértem a pályán, azt itt tudom kamatoztatni. Miután nagyon be voltam zárva a Magyar Színházba, azt se tudtam, mit gondolnak rólam más kollégák és annyira jól esett, hogy itt elképesztő tisztelettel és szeretettel fogadtak.

 

- Több mint tíz évvel azután, hogy eljátszottad a Bál a Savoyban Daisy Parkerét, most a FAME-mel mutatkoztál be az Operettszínházban. Hogy kerültél az előadásba?

 

- Amikor tavaly februárban a Pesti Magyar Színház új igazgatója azt mondta, nem kíván a továbbiakban velem dolgozni, elkezdtem telefonálgatni, igazgatókkal beszélni. Így hívtam fel Lőrinczy Györgyöt és Kerényi Miklós Gábort is. Akkor zajlottak a FAME előkészületei, és volt benne egy éppen nekem való szerep, a tánctanárnőé. Egy szerencsés telefonnak köszönhetem tehát a szerepet. Felszabadító érzés volt a próbaidőszak, elkezdett kinyílni a világ és úgy éreztem magam, mintha kiszabadultam volna a Magyar Színház zárkájából, pedig én ott nagyon boldog éveket töltöttem. Tele voltam energiával, életörömmel és kíváncsisággal. Csodás volt új emberekkel megismerkedni, találkozni, együtt gondolkodni, játszani. És örültem, hogy láttam, ők is élvezik a velem való találkozást, és frissülést hoztam az ő életükbe is.

 

eva6

 

- Most már a harmadik bemutatódra készülsz. Hogy történt minden ilyen gyorsan?

 

- A FAME után bekerültem a Rómeó és Júliába. Csengeri Ottíliának, aki a bemutató óta alakítja Montague-nét, éppen nem volt váltója. Aztán nyáron a vezetés felkért, hogy játsszam el az egyik karakterszerepet a Virágot Algernon-ban. Most pedig a Marie Antoinette-ben játszhatok egy igazán izgalmas figurát. Minden meseszerűen alakult. Abból, amit eddig elmondtam, most már talán egyértelmű, miért hiszek a sorsszerűségben. Az élet hozta mindig elém az új és újabb lehetőségeket.

 

- Kit játszol a Marie Antoinette-ben?

 

- Rose Bertint alakítom, aki a királyné divatminisztere volt. Miután valós történelmi személy volt, utánanéztem kicsit a hölgynek. Valóban ő volt a világon az első személyi stylist – ha fogalmazhatok így. Marie Antoinette bizalmasa és szabása volt. Egyszerű családból származott, de ő ki akart törni a szegénységből. Ezért Párizsba ment szerencsét próbálni, ahol egy kalaposnő segédje lett. Olyan fantasztikus tehetség volt, hogy huszonöt évesen már saját boltja volt! Ekkoriban már nem csak kalapokat, hanem ruhákat is készített. És ami abban a korban szinte hihetetlen, mindent a saját erejéből ért el, senkinek nem volt a szeretője, a patronáltja. Azt írták róla, hogy a tervezői, az üzleti és a kapcsolatépítő tehetsége tette sztárrá. Valódi sztár volt a saját korában. Egészen izgalmas tehát a szerep, amit Peller Annával kettőzve fogunk eljátszani. Nagyon örülök neki, kíváncsi vagyok, mit lehet kihozni belőle. 

 

eva5

 

- Ez lesz az első munkád Kerényi Miklós Gáborral?

 

- Egyszer már dolgoztam vele, még a Várszínházban Tennessee Williams Az ifjúság édes madarában. Fantasztikus próbaidőszak volt, nagyon szerettem a vele való munkát.  Borzasztóan várom, hogy most, tizenöt évvel később milyen lesz újra együtt dolgozni. 

 

Forrás: Budapesti Operettszínház/Spilák Klára

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.