Búcsú egy drámaírótól - Csurka István emlékére

2012. február 4. szombat, 12:02

Életének 78. évében meghalt Csurka István író, politikus akire Bertha Bulcsu író, költő, publicista kiváló írásával és interjújával emlékezünk.

Bertha Bulcsu Csurka Istvánról:

(...) A kor, melyben élünk, rendkívül szórakoztató… A hivatalos augurok szerint nem lesz többet világháború. Most sincs. A második világháború 1945-ben befejeződött, és a harmadik nem tört ki. Az emberek közben halomra lőtték egymást Koreában, Vietnamban, Laoszban, Angolában, Írországban, Libanonban és még felsorolhatatlanul sok helyen. De nincs világháború. Ha mégis lesz, erre az eshetőségre a polgári védelem tankönyvei azt tanácsolják, hogy húzódjunk fedezékbe, szükség esetén még egy járdasziget mögé is el lehet bújni. Így van ez a művészeti életben is. Csurka felfedezte, hogy el lehet bújni a komoly és a vidám arc mögé, egy életstílus vagy szenvedély mögé, szokások és játékok mögé, de el lehet bújni egy zavarba ejtő gondolat vagy a jó étvágy mögé is. Csurka a lófejek mögé bújt el. Lovakról beszél az írók között, vagy nem beszél. Esélyekről beszél a zsokékkal, idomárokkal, fogadókkal. Ha indulatai elragadják, a fogadási rendszerek és szisztémák etikáját szidalmazza. Csurka pontosan tudja, hogy neki lóversenyre kell járnia, a legnagyobb irodalmi viták és ütközetek közepette zsokékat szidni, lovakat dicsérni vagy becsmérelni. Csak néhányszor fordult elő, hogy kibújt a lófej mögül, és mondott valamit. Ekkor sem hivatalos helyen, csak magánemberként, de nyilvánosan. Megnyilatkozásainak súlyos következményei lettek. Előfordult, hogy nemcsak azok az írásai nem jelentek meg, melyek egyébként sem jelentek meg, bár jók voltak, hanem azok az írásai sem, melyek meg szoktak jelenni. Következett ismét a zálogház, majd az uzsorás, mely kiirthatatlan figurája a váltakozó társadalmi rendszereknek. Maradtak a lovak és a lóemberek. Az álcázás tökéletesen sikerült. Ha valahol kimondják Csurka nevét, sok embernek már nem írásművek, rádiójátékok, darabok, novellák jutnak az eszébe, hanem a galopp-pálya a jártatókkal, istállókkal, tribünökkel, a totalizatőr és valahol közöttük Csurka, ahogy tikettekkel a kezében bandukol. Ilyen a tökéletes legendák természete. Ellenünk fordulnak.

csurka77

Csurka István 1972-ben

Be kell vallanom, hogy Csurka legendája engem nem nagyon érdekelt. Két-három ló ugyan mindig ült az asztalunknál, s előfordult, hogy az üzletvezető a lovak vacsoráját letiltotta, de az egész jelenség számomra nem volt meglepőbb vagy különösebb, mint amit a művészek környezetében az ember naponta tapasztal. Csurka igyekszik elhitetni velünk, hogy nem most él, hanem ötven évvel ezelőtt. Ezt el is lehetne hinni, ha nem olvasnánk az írásait. Aki kellő figyelemmel olvassa, az pár oldal után észreveszi, hogy Csurka mai ember. Nem mai lóversenyző vagy mai játékos, hanem mai író. Politikus alkat, s a beállítottsága valójában intellektuális. Intellektuális, de szörnyek laknak a lelkében. Ezeknek a szörnyeknek semmi közük sincs a lovakhoz. Ezek a szörnyek Csurka életében idáig az irodalmat, az alkotó munkát szolgálták. Beletartoztak a tehetségébe, segítették, hogy a felszívott félszavak, események, szituációk regisztrálása közben, borzalmat is megsejtse egy kitárulkozó mosoly vagy nevetés mélyén. (….)

Csurka István nem játékos, hanem író. Budapesten született 1934-ben. Művei: Tűzugratás (elbeszélések, 1956); Hamis tanú (regény, 1959); Százötös mellék (elbeszélések, 1964); Szájhős (dráma, 1964); Moór és Paál (regény, 1965); Az idő vasfoga (komédia, 1967); A ló is ember (válogatott írások, 1968);Nász és pofon (elbeszélések, 1969); Ki lesz a bálanya? (négy dráma, 1970); Döglött aknák (dráma, bemutató a Katona József Színházban, 1971); Hét tonna dollár (filmregények, 1971); Így, ahogy vagytok (szatirikus írások, Rákosy Gergellyel, 1972); Kint az életben (novellák, 1972); Eredeti helyszín (dráma, 1975); Egy fogadó lelkivilága (válogatott novellák, 1976). Csurka az elbeszélések és színművek mellett hat filmet is írt. 1969-ben József Attila-díjjal tüntették ki. (…)

majorkallai

1971, Major Tamás és Kállai Ferenc színművészek a Döglött aknák című vígjátékában a Katona József Színházban

Csurka István így mesélt:

– Akkor te félig Békésen, félig a budapesti író-újságíró világban nőttél fel. Melyik volt a meghatározó?

Csurka István: Íróságom szempontjából szerencsém, hogy apám inspirált, elindított errefelé. Szerencsém, hogy annyi helyen laktunk… Apám békési parasztcsaládból származott, 1913-ban érettségizett, utána bevonult katonának, a főhadnagyságig vitte. Váradon jogászkodott, ott volt 1929-ig. Akkor megnősült. Kétszer nősült. Az első házasságából született egy Péter nevű fia, aki aztán rákban meghalt. 1929-ben átjöttünk Romániából Magyarországra. Sok mindent megpróbált az öreg, ügynök is volt, végül a Hitelbanknál kötött ki, ahol kis, szinekúraszerű, kétszáz pengős állást kapott. De abból szépen megéltünk. A harmincas évek elején kezdett írogatni. Novellákat, tárcákat írt a Tolnai Világlap-ba és a Friss Újság-ba. Ponyvákat is írt, álnéven, kis pénzért, ötven-száz pengőért. Itt éltünk Farkasréten. Volt egy bátyám, az Attila. 1934 karácsonyán halt meg skarlátban. Az orvosok nem ismerték fel a skarlátot. Én ebben az évben, 1934-ben születtem. Kis koromtól hallgattam apám írógépének kopogását, mindig gépelt valamit, ahogy most én is. Szolid, polgári szinten éltünk 1941-ig. Apámnak itt egyre jobban kezdett menni az irodalom, de visszavágyott Váradra. Amikor visszacsatolták Erdélyt, Váradon alapított egy rum- és likőrgyárat. Háborús konjunktúra volt, három évig gazdagon éltünk. Itt, Farkasréten kezdtem iskolába járni, majd Váradon folytattam. 1944-ig éltünk ott, aztán visszajöttünk Pestre, majd Biharba, később Békésre húzódtunk vissza. De apám katona volt, így aztán vele együtt mentünk egészen Münchenig. Egy kis bajor faluban telepedtünk meg. Kőszegig rendezetten ment a dolog, aztán minden felbomlott. Apám vett egy kocsit, lóval. Egy vak muraközi kancával mentünk végig az Alpokon. Lichtigbe érkeztünk meg, München közelébe. Apám amerikai fogságba esett. Apámnak eszébe sem jutott, hogy kint maradjon nyugaton, jóformán az első vonattal hazajöttünk. Várad reménytelen volt, Budapestre sem lehetett jönni, mert itt igazoló bizottság elé került akkor mindenki. Békésen telepedtünk le. Ott sok mindennel foglalkozott az öreg. Én december táján iratkoztam be a gimnáziumba, de utolértem a többieket. Így több tapasztalatot szereztem az életben, mint azok, akik egy helyben maradtak. Békésen érettségiztem, érettségi után jött a főiskola. Apám 1955 táján újra próbálkozott az írással, és 1957-től kezdett publikálni. A hangot nehezen találta meg, pedig nagyon kereste. Régi népi-polgári, de tehetséges ember volt. A régi világban is nehéz sorsa volt. Mindig próbálkozott írni, de a vagyonszerzés lehetősége is foglalkoztatta. Darabokat is írt. Ahhoz soha nem volt bátorsága vagy szituációja, hogy csak az írásnak éljen. Én nagyon sokat köszönhetek apámnak, mert az a kétszáz pengő meg amit összegépelt, lehetővé tette az életet. A bátyám, aki az első házasságából született, itt lakott velünk Farkasréten, gimnáziumba is itt járt. Amikor likőrgyárosok voltunk, belekóstoltunk a gazdagságba, utána pedig rögtön a nyomorba. Békésen egy akkora szobában húzódtunk meg, mint ennek a fele. Apám mindennel próbálkozott. Volt idő, amikor Csurka Péter-esteket szervezett, ahol természetesen belépődíj is volt, magunk bonyolítottunk le mindent, nem volt még ORI. Apám felolvasott, öcsém szavalt, már akkor is kitűnt színészi tehetségével. A családi bevétel érdekében én is csináltam valamit a színpadon. Írónak mi kell több? Gyerekként látni sok mindent.

– Köt még valami Békéshez?

Csurka István: Igen… Ezek az idők mégis a legszemélyesebb élményeim. Ott érettségiztem, ott élt a család és az egész rokonság. Az egyik legrégibb békési család a Csurka. A török időkig kimutatható ez a református egyház anyakönyveiből. Békés meghatározó volt az életemben. Békést, amíg én ott éltem, jellegét tekintve nem lehetett városnak nevezni. Hatalmas kiterjedésű falu volt. Ha akart az ember, a falusi jellegre figyelt oda, de volt ott egy csomó iskola is. Nyaranta dolgoztunk. Hol a kubikosoknál, hol a cséplésnél.

– Hogyan telik mostanában egy napod?

Csurka István: Hát, kérlek szépen, két fázisa van az életemnek. Az úgynevezett alkotó periódus, amikor minden napom abból áll, hogy reggel felkelek, a gyerekek elmennek iskolába, óvodába. A reggelizés, az újságok átnézése után ideülök az asztalhoz, és egy óráig körülbelül itt vagyok. A másik, amikor ilyen események vannak, hogy elkészültek a művek, forgatják a filmet, próbálják a darabot, akkor nemigen írok, hanem ott ülök a próbán. Ilyenkor két hónapig nincs rendszeres munka. A cikkeket ilyenkor is megírom, a rendeléseket teljesítem. Előfordul, hogy egész nap írok. Ha nem, nyugtalan vérem hajt, csatangolok a városban. Általában hazajövök időben vagy nem. Az éjszakázó periódus koromnál fogva lezárult és unalmas. Évekig kártyáztam. A Fészek-be már nem járok, nem is vagyok tag. Van a lóverseny. Azelőtt sokat kártyáztam, éjszakákon keresztül. De ebből nem csináltam titkot, meg is írtam.

– Mikor fekszel le?

Csurka István: Tizenegy, éjfél körül. És hét felé felkelek. Amíg kisebbek voltak a gyerekek, még előbb. Azelőtt az én reszortom volt a reggeli bevásárlás is. De amióta a feleségem megkapta az 500-as Fiatját, azóta élvezettel elintézi ezt.

eredeti

2011, egy jelenet az Eredeti helyszínből, az előadást Böhm György rendezésében szeptember 23-án mutatta be a Karinthy Színház

– A mi generációnknak, úgy tűnik, már nincs életstílusa. Futkosunk apró ügyek és pénzek után, közben elmúlik az élet. Neked mégis, mintha lenne életformád, legalábbis életstílusod: család, Nemzeti, Fészek, galopp, kártya?

Csurka István: Ha minősíthetem magamat, életem bizonyos mértékig hasonlít a századelő bohém életstílusához. Persze, a mai keretek között, dolgozni, írni kell. Azok is írtak valamikor… Krúdy mikor írta meg a száz kötetét? Közismert vagyok arról, hogy lóversenyezek, kártyázok. Nem hiszem, hogy tudatosan vállaltam volna. Ebbe a körbe kerültem be. Czibor hatása, aki tanárom volt a főiskolán, és a szabadság megnyilvánulása is. Azért vertem nagydobra, hogy mutassam, életem különbözik a mi szokásos nyárspolgári életformánktól. Másról is híres lehetnék, mondjuk, hogy ott ülök a Széchényi Könyvtárban, és megtanultam három nyelvet. Egyet sem tudok. Ez mégis jó életforma nekem. Színházi élet, öcsém is színész, bent vagyok ebben a bohém világban. A bohémek nem korruptak, a saját pénzüket vesztik el, nem ártanak annyit a társadalomnak, mint némelyik nagyon hasznosnak vélt úr. Hogy büszke vagyok rá, azt nem mondhatom. Kár rajt elmélkedni, hogy helyes vagy helytelen, így alakult. Telkem nincs, házam nincs, így elég gyakran eltűnök az alkotóházakban két-három hétre. Egy-egy darabot a világtól félrevonulva írok meg. A csábításoktól Pesten nehéz dolgozni. Szerda nem teljes nap, mert ügető, szombaton vagy vasárnap galopp, esetleg kártya. Ha elvonulok, megírok egy darabot, vagy lefektetem valaminek az alapjait.

Csurka nagyot ásít.

– Mennyi ideig foglalkoztat egy ember vagy jelenség, mielőtt leülsz megírni?

Csurka István: Vannak évtizedes alakjaim, témáim, sok a visszatérő, de vannak rövidebb idő alatt is megvalósulók. Van úgy, hogy eszembe jut valami, és nem tudom magamat visszatartani, hogy meg ne írjam azonnal. Csak ha elkészül, akkor döbbenek rá, hogy a téma nem volt nekem ilyen új. Némelyik évtizedekig bujkál bennem, másik napok alatt felszínre tör. Sajnos, hogy az ember már évtizedekről tud beszélni. Fiatal korban azért voltunk fiatal írók, mert nem adatott meg, hogy időben kiérleljük a témát. Sok olyan ifjúkori írásomra gondolok vissza nosztalgiával, ami gőzösen, azonnal született meg. Az Uszálykormányos című novellát 55-ben írtam a Karolina úton egy albérletben. Fakan Balázzsal laktunk ott. Egy éjszaka megírtam az első változatot. Érleltem, nem is látszott megjelentethetőnek. A hatvanas években újra megírtam, de nem jelent meg. Így csiszoltam tovább, és aztán az Új Írás-ban jelent meg Illés Lajos alatt. Amikor először megírtam, megvolt a figura, az ötlet, a színek, de nem volt meg hozzá a hangom. Amit később más írásokban kiérleltem, és így újra megírtam. Sok írásom van, aminek ifjúkori vázlat az alapja. Nem szoktam eldobni az írásaimat. Semmit. Ha biztosan tudom, hogy rossz, akkor sem. Tele van velük ez az asztal, az ómárium. Mint egy rossz csavar, egyszer jó lesz valamire. Mint a régi mestereknél. Mindig csodálkozom az olyan embereken, akik elégetik, összetépik írásaikat. Én nem csinálom ezt.

– Drámáidból úgy tűnik, hogy az élet abszurduma izgat; de közben mélyen realista prózát is írsz. Ez keresése valaminek vagy természetes írói állapotod?

Csurka István: Ami a kérdés első felét illeti, én nem az abszurdumhoz vonzódom. Sok abszurditás van a darabjaimban, de azt próbálom megcsinálni, hogy az abszurditás a legreálisabb életet mutassa. Az idő vasfoga abszurd, de hétköznapi realitást akartam ábrázolni.

– Az életünk abszurd, nem?

Csurka István: Így van, ezt próbálom megragadni, nem azt, amit már ezerszer megírtak. Ez az egyetlen lehetőség, ha újat akar mondani az ember. Észre kell venni és megírni. Ami a próza és a dráma viszonyát illeti, az hullámzó. Alkati dolog. Most már kezdem ismerni magam mint embert és írót. Alkatilag predesztinálva vagyok, hogy dialógusokat írjak. Sokszor, amikor a novelláimat olvasom, melyek az életről szólnak, éreznem kell, hogy valójában jelenetekből állnak. Hirtelen bezárul a tér, és a novella színtere színszerűvé válik. Erre hajlamom van – és miért fékezzem a hajlamomat? Jelenetekben, csomópontokban látom, amit írok. El tudok képzelni igazi regényt, folyamatokat, de türelmem nincs hozzá, feleslegesnek is érzem a mesélést, ezért nem írok regényt. Sok regénytervem van. Izgat ez engem. Kielégítetlen vagyok, hogy nem írtam meg a magam regényét. De valamilyen belső okának is kell lenni, hogy mindig félre tudom tenni. Külső oka a pénz, a megrendelések. Elkezdem néha a regényt, írom, írom, és mire felállok, megírtam egy darabot.

harman

1978, Bánsági Ildikó, Tahi Tóth László és Tábori Nóra a Házmestersirató című darabban a Vígszínházban

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak?

Csurka István: Hát ezt így nem tudom, hogy mint író. Egy magyar írónak van feladata a világban, azt tudom. Azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésre.

– Sorsfordulóidról is kellene beszélnünk. Úgy emlékszem, 1956-ban adta ki első könyvedet a Szépirodalmi, s 1957-ben más írókhoz hasonlóan téged is lecsuktak. Befolyásolta ez írói attitűdödet?

Csurka István: Persze hogy befolyásolta. Énszerintem az történt, amit az elején mondtam, hogy írói szempontból szerencsés gyerek voltam, sok mindent megkóstolhattam, szellemi érésem az élet iskolájában meggyorsult. Itt is ez történt. Írói világlátásom, öntudatom kifejlődése meggyorsult. Hogy volt-e ennek nyomában valamilyen alapvető felismerés bennem, nem tudom. Lehet, hogy csak annyi, hogy amit addig csináltam, az kevés. Nem esztétikailag. Világlátásról van szó. Ami akkor történt velem, az is egy abszurditás. Kijöttem, befejeztem a főiskolát, megnősültem, gyerekem született. Egzisztenciám nem volt. A filmgyár felé kacsingattam. 1957 decemberében a Kortárs-ban megjelent a Lakók és ripacsok című novellám. Abszurd és mondén, modernkedő entrée-nak volt szánva. Életemben egyszer jelentem meg a Kortárs-ban. Érdekes, hogy ezt elfogadták entrée-nak. Röviddel utána beválogatták a fiatal európai írók antológiájába, amibe Szabó Pista, Moldova és a Bécsben élő Sebestyén került be a magyarok közül. Ha ebből a novellából ismer meg Európa, körülnézhetek. Teljesen elüt az én stílusomtól. Ebben azt tartom abszurdnak, hogy ezt leközölték tőlem, 1957-ben. Ezután lettem a kritika szerint egzisztencialista, és az isten tudja, minek nem voltam kinevezve.

– Az írók társadalmi helyzetét milyennek látod?

Csurka István: Túlzottnak, de ez nem jó kifejezés. Így, ahogy most van, hogy nincs meg a kellő disztinkció, te is, én is olyan íróknak számítunk, mint X. és Y., ez képtelenség. Ez nem az én helyzetem, ezt én nem vállalom. A bohémség ez ellen is véd. Csak írószövetségi tagság számít. – Ha megnézem, ami jót és magam számára is fontosat megírtam, akkor azt mondom, a helyzet nem kilátástalan. De ha azt is nézem, hogy mit nem írtam meg, vagy megírtam, de nem játszatott el, akkor a helyzet elég kilátástalan. A helyzetről fogadatlanul beszélünk. Mi csináljuk ezt, írók? Vagy a korban benne van? Ezek nem mindig írói helyzetek? Kell, hogy egy írónak mindig helyzete legyen? Elgondolkodtató tulajdonképpen. Az a normális, ha az írónak írói helyzete van, ír. Én igyekszem ilyen helyzetbe hozni magamat. Az értelmiség szereti ezt a szót, állandóan helyzete van. Ha erre baromian odafigyel valaki, nem tud írni. Azt hiszem, az az alapvető helyzetem, hogy Magyarországon író vagyok, és ennek becsülettel meg akarok felelni. Itt lehet létezni és írni is.

csurkaistvan

2012. január, Csurka István, a MIÉP elnöke beszél a kormány melletti szimpátiatüntetésen, Szeged belvárosában

– Véleményed szerint az író befolyásolhatja az ország tudatát és szellemi közéletét?

Csurka István: Igen. Azt mondom, hogy igen, befolyásoljuk. Valószínűleg más lenne a most élő magyar társadalom tudata, ha nem lenne az a néhány tucat író, aki van. Más lenne. Azt hiszem, még nagyobb is a hatásuk, mint ami nyilvánvalóan látszik, vagy amit elismernek. Az már aztán kérdés, ha kevesebb lenne a korlát, az önkontroll az írókban, mekkora lenne a hatásuk? Végül is a demokrácia eléggé gyéren van jelen a magyar köztudatban. Nincsenek pontos fogalmaink a demokráciáról. Az írók többet tudnak erről, mint amennyit most sugallnak.

– A politika és a politizálás milyen helyet foglal el életedben?

Csurka István: Fontos, központi, lényeges helyet. Nem is tudom elképzelni, hogy itt, ebben a korban, ezzel az előélettel és ezzel a jövő felé igazodással kirekessze magát az író, vagy hátat fordítson a politikának. Beleszületik, nélküle nincs élet. A többi humbug. Lehet vitatkozni róla, de nincs politika nélkül semmi. El tudok képzelni nagy írókat nélküle, de nemigen. Minden politika, az egész élet politika. Attól pedig nem félek, hogy emiatt az utókor számára elavulok, és nem tudok örökérvényűeket írni. És nem is hiszem, hogy ezt itt most meg tudja valaki csinálni közülünk.

A teljes interjút itt olvashatja.

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.