Apátlanok - Rendszerváltáskori történet az Örkényben

2016. január 13. szerda, 08:00

Január 15-én mutatja be Mikó Csaba Apátlanok című, díjnyertes drámáját az Örkény Színház. A szerepeket Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Tenki Réka, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána és Patkós Márton alakítja, a rendező Gáspár Ildikó.

 

Az Örkény Színház ajánlója a darab elé:

 

Hetvenhét – Tomi
Nyolcvan – Doda
Nyolcvanegy – Laci
Nyolcvanhárom – Josa
Nyolcvanhat – Feszter
Nyolcvanhét – Simon

 

„Egy négyszobás házban lakunk nagy kerttel – ez a mi királyságunk, a mi URADALMUNK, mondja apa mindig.
Apa annyira vicces. Állandóan mosolyog és folyton komoly tervei vannak. Folyton arról beszél, hogy végre most már lehet. Van jövő! Van szabadság! Csak akarnunk kell és elérhetünk bármit! Te már bármi lehetsz, fiam, bármi! És én elhiszem neki, és én imádom az apám.”

 

A darab 2013-ban elnyerte Az Évad Legjobb Magyar Drámája díjat.

 

apatlanok 01

Fotó: Örkény Színház

 

Alkotók emlékeznek a rendszerváltás idejére:

 

NAGY ZSOLT
’89-ben tizennégy éves voltam. Amikor vége lett a szocializmusnak, az emberek féltek, hogy elvesztik a munkájukat a fatelepen. A szüleim is elvesztették, de megpróbáltak talpon maradni. Én ekkor mentem gimnáziumba. Amikor elhagyod a falut, átmégy 15 kilométerrel odébb, elkezdesz nyitni. Megpróbálsz felnőni, férfi lenni, olyan erényeket mutatni, amikre felfigyelnek, amikkel barátokat szerezhetsz. Ha apádnak nem tetszett a hosszú haj, akkor nyilván hosszú hajad lett. Anyám látott is egyszer a kapuból egy Republic koncerten, ahogy az első sorban ráztam a hajamat, és nagyon megijedt. Hogy lehet ilyen hülye a fia, hogy ott áll és rázza a haját?

TENKI RÉKA
’89-ben négy éves voltam. Így nem voltam kisdobos, később nem voltam cserkész. Én már divatmazsorettes voltam. Leginkább a logopédia érdekelt. Azt tudtam, hogy segíteni szeretnék az embereknek, és hogy nem akarok felnőttekkel foglalkozni, mert felnőtteken nem lehet segíteni, csak gyerekeken. Legalábbis így gondoltam akkor. A felnőttek nem fogadnak el semmit, kialakult véleményük van mindenről.

 

POLGÁR CSABA
Megszűntek az oroszórák. Angolt kezdtünk tanulni, az angoltanárunk egy ukrán hölgy lett, aki egy leckével járt előttünk. Nyolcvankilencben hét éves voltam. Többek között kamionos akartam lenni, mert az egyik nagybátyám az volt. Minden nyáron nagymamáméknál voltam falun, ott mentek a kamionok a főúton, és nagybátyám mindig, amikor arra jött, mondjuk Törökből, megállt, mi meg ott vártuk az út mellett. Különben is napi program volt, hogy ott álltunk és integettünk a kamionoknak. A legdurvább, amit kaptunk tőle, egy simléderes sapka volt, rajta egy sas, és pici égők voltak a tetején. Ha bekapcsoltad, akkor villogott, mint a Knight Riderben a kocsi eleje. Nagyon jól nézett ki, de kicsit kezdetleges volt, hátul egy Góliát elemet kellett betenni egy tokba, ettől iszonyú nehéz volt és folyton lecsúszott. Persze, amikor az unokatesómmal megjelentünk abban a sapkában a falu focipályáján, az kemény volt.

 

apatlanok 02

 Fotó: Örkény Színház

 

TAKÁCS NÓRA DIÁNA
Én már nem voltam úttörő, és nekem már nem kellett oroszt tanulni. A bátyám még tanult – eggyel fölöttem. Csak kisdobos voltam, és nagyon bántam, hogy már nem lehettem úttörő, mert semmi más nem kötődött az úttörőséghez, mint a kirándulások. Úgy emlékszem, hogy éppen Badacsonyban nyaraltunk, amikor meghalt a Kádár. Szomorúak voltunk. Pedig nekem semmiféle viszonyom nem volt hozzá. Jószívű gyerekként biztos sajnáltam, hogy meghalt egy bácsi.

 

PATKÓS MÁRTON
Én nem éltem meg. De majdnem, végülis. Mindig az a mondat jut eszembe arról a rendszerről, hogy mindenkinek megvolt mindene, és mégse csinált senki semmit. Meg hogy akkora egyenlőség volt, hogy mindenki ugyanannyit keresett, és mindenki ugyanannyit kellett, hogy érjen – legalábbis erre emlékszem a tanulmányaimból, meg a felnőttek elbeszéléséből. Persze erről nem nagyon szoktunk beszélgetni, de van, amikor apukám mesél erről-arról.


KEREKES ÉVA
Nekem a gyerekkoromról a hóesés jut eszembe, meg a mesevilág. Két mesefilm volt, amit nagyon szerettem, a Holle anyó meg a Tizenkét hónap. Emlékszem, amikor először kellett nekem lebonyolítani a karácsonyt, a gyerekeket levitte az apukájuk délután, amíg én csináltam a fát, meg rohangáltam a lakásban. Pont akkor kezdődött a Holle anyó a tévében. Ott tudatosult bennem, hogy na jó, ezt most már nem tudom megnézni. Másról kezdett el szólni minden. Külföldön először Erdélyben voltunk a szüleimmel, aztán Ausztriában megjártuk a Grossglocknert zöld Trabanttal, és úgy felforrósodott a fékrendszer, hogy lefelé hóval kellett hűteni a kerekeket. Apunak nagyon fontos volt, hogy lássuk azt, ami elérhető, találkozzunk olyannal, ami nem mi vagyunk.

 

apatlanok 04

 Fotó: Örkény Színház

 

Villáminterjú Mikó Csabával:

 

Hány éves voltál a rendszerváltáskor, hogy emlékszel erre a korszakra?
Igazából nem a rendszerváltáshoz kötöm a gyerekkoromat. Nekem meghalt az apám, ehhez tudom kötni. De mivel a gyerekkorom a rendszerváltás idejére esett, óhatatlan, hogy az a beszéd, amit az apám hiányáról folytatok, a rendszerváltás előtti, alatti és utáni időszakról szól. Egy kisvárosban nőttem fel, gödöllői vagyok. A darab helyszínei is Gödöllőn vannak, létezik a Szabadság út, a régi katonai laktanya, ahol gyerekkoromban sokat sétáltunk. De azért elég kicsi voltam abban az időben, nincsenek valós történeteim. Van egy képem, megyek el a kerítés előtt, látom a túloldalán az orosz katonákat, emlékszem, hogy feltűntek bent a városban, ennyi. A korai kamasz éveimben, amikor az oroszok már elmentek, utólag születtek meg a romantikus történetek a kastély alatti alagútrendszerről, ahol egy halott katona csontvázát találták – fogalmam sincs, hogy igaz-e –, meg hogy puskák vannak ott elrejtve. Ez a típusú anekdotázás mély nyomot hagyott bennem, valóságként emlékszem rá. Mivel kisvárosi gyerek vagyok, a szövegbeli történések – a disznóvágás, a nagy családi összejövetelek – kisvárosi események, kerthez kötődnek meg nagy asztalhoz. Szabadtérhez. Ezért a gyerekkorom a darab elején viszonylag tág helyeken játszódik, és ahogy növekszünk, úgy szűkül ez a tér a karakterek körül. Már nem jelenik meg a kert, egyre kisebb helyre zsúfolódnak be az emberek. Szűkülési és térvesztési folyamat játszódik le.

 

Ez szabadságvesztés is?
Szerintem igen. A lehetőségek beszűkülését jelenti, azt, hogy nagy reményekkel indulunk, aztán egyre kevesebb a lehetőség, amiből választhatunk, amit végül megvalósítunk. Ami az embernek tizenöt-húsz évesen még könnyedén belefér az idejébe, az harminc körül már nem. Nem tudom, mikor volt jobb: régen, amikor volt idő mindenre, de az ember folyton keresett, vagy pedig most, amikor nincs idő semmire, de pontosabban találsz rá dolgokra.

 

apatlanok 07

 Fotó: Örkény Színház

 

Azt nyilatkoztad, hogy az Apátlanok a korosztályodról, a 25 és 35 közötti Pán Péter nemzedékről szól. Mi a Pán Péterség?
2012-ben találkoztam ezzel a kifejezéssel, így emlegették ezt a generációt, amelyik folyton útkeresésben van, még harmincéves kora körül sem képes elindulni, nem képes elfogadni azt, hogy egy bizonyos út talán már élete végéig kitart. Ez a felnőni képtelenség jelensége. A felnőtt lét talán ott kezdődik, hogy felelősséget vállalok azokért a dolgokért, amikre igent mondok. És ez csak akkor történhet meg, ha tétje van a döntésemnek, és csak akkor lesz tétje, ha a döntésemtől függ az egzisztenciám.


A darab elején elhangzik egy párbeszéd arról, hogy azért bízhat az ember csak a családban, mert mindenki más átveri, és ennek Sztálin az oka, Rákosi az oka, Kádár az oka. Mondhatjuk, hogy neked ez a megfejtésed a felnőni képtelenségre? A rendszer hibás az életkudarcainkért?
Inkább azt mondanám, hogy nem tudom, ki a hibás. Azt tudom, hogy valamiért hibáztatni szeretünk, okolni valakit vagy valakiket azért, hogy éppen hol tartunk. Természetesen sok olyan helyzet van, hogy valóban vannak bűnösök, akár a múlt rendszerben, akár a mostaniban, viszont a döntéseinkért akkor is nekünk kell felelősséget vállalnunk.

 

Hogy jutottál el ehhez a monológot-párbeszédet, jelent-múltat összemosó drámai formához?
Korábban is ilyen furcsa monológos darabokat írtam, de vannak hagyományos, csak párbeszédre épülő szövegeim is. Az Apátlanokban megpróbáltam megnézni, mi van akkor, ha mindkettő van benne. Mindig zenei elképzelés alapján kezdek el írni. Épp ezért sokszor tanácstalan is vagyok azzal kapcsolatban, hogy jó-e egyáltalán, amit csinálok, mert zenében gondolkodom. Főleg emlékszimfóniákat írtam, amelyekben különböző emberek mondanak el történeteket, akár ugyanazt többféle módon. Ezt a többféleséget az Apátlanokba bele is írtam – hogy egy család történelme annyiféle, ahány tagú az a család. Valószínűleg az emberiség történelme is ilyen, hiszen mindenki máshogyan emlékezik. Ez az én kattanásom, hogy folyamatosan újraértelmezem a saját történelmemet is. Ahogy telnek az évek, és a felhalmozódó történések révén visszamenőleg megértek bizonyos dolgokat, úgy értelmezem újra a saját gyerekkoromat. Újra és újra.


Az interjút Ari-Nagy Barbara készítette.

 

A próbákról képekben:

Fotók: orkenyszinhaz.hu

apatlanok 09

1.

 

apatlanok 10

2.

 

apatlanok 11

3.

 

apatlanok 12

4.

 

apatlanok 13

5.

 

apatlanok 14

6.

 

apatlanok 15

7.

 

apatlanok 16

8.

 

apatlanok 17

9.

 

apatlanok 18

10.

 

apatlanok 19

11.

 

apatlanok 20 

12.

 

 

MIKÓ CSABA: APÁTLANOK


ANYA Kerekes Éva
TOMI Nagy Zsolt
DODA Tenki Réka m.v.
LACI Polgár Csaba
FESZTER Takács Nóra Diána
SIMON Patkós Márton e.h.

díszlet: Boros Lőrinc
jelmez: Izsák Lili
jelmez-asszisztens: Glaser Mária
videótervező: Szöllősi Géza, Bánki Ákos
dramaturg: Ari-Nagy Barbara
zene: Kákonyi Árpád
fénytervező: Kehi Richárd
hang: Bartha Márk
szcenikus: Krisztiáni István
munkatársak: Bozsoky-Nagy Anna, Puskás Panni
technikai munkatárs: Bereczki Csilla
súgó: Horváth Éva
ügyelő: Mózer Zsolt
asszisztens: Érdi Ariadne

rendező: Gáspár Ildikó

 

Bemutató:

2015. január 15.

Örkény Színház



 

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.