Alap volt, hogy ott leszünk a film bemutatóján: bár csak második hullámban – már a Lipóton – láttam a „színpadi” verziót, de úgy is elképesztőt ütött (itt is, és itt is), 100% Krétakör volt, Mundruczó majdnem tízpontos rendezésével. A jegyünk a filmre tehát már jó előre megvolt, még akkor is, ha voltak és most is vannak kétségeim színházi előadások filmre vitelével kapcsolatban: hatványozottan igaz ez a Nibelungnál, mivel, azzal együtt, hogy a társulat és a rendezés is nagyon össze volt rakva, az előadás sikere komoly részben a kőkemény helyszín(ek)nek volt köszönhető. Az előadás alatt a Lipót lepukkant pincerendszerében, az ottfelejtett bútorok és felszerelések között kóvályogva kb érezni lehetett, ahogy felpörög a körfűrész és a bőrkötényes pszichiáter elégedetten veregeti meg saját vállát a jól végzett lobotómia után.
Szóval egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az egykori Tébolyda nyomasztó és betegesen izgalmas genius locija nélkül mennyire tud működni a sztori filmen, ugyanazzal a társulattal és rendezővel, lényegi változtatás nélkül. És számomra jórészt működött: bár nyilván nem jött ki ugyanaz a para, mint a pincében anno, vagy akár a kápolnára boruló sötétség király feelingje, de valahol pont ezeket az emlékeket hozta vissza, jó volt nézni az ismerős arcokat, emellett működtek a filmes kiszólások is.
Ugyanakkor ezek a bizonyos emlékek kellenek is ahhoz, hogy működjön a mozi: aki nem látta az előadást, vagy legalábbis nem Krétakör-rajongó, kétlem, hogy tud bármit is kezdeni a filmmel. Mondjuk azt is, hogy Mundruczó nekik csinálta volna.
A fanok számára természetesen kötelező film sokkal jobb, mint a nem túl meggyőző előzetes, s rengeteget hozzáad, hogy fekete-fehér (bár azt olvastam, hogy vannak benne haloványan egyéb színek is), tényleg szép képeket sikerült összerakni, és persze külön piros pont jár a nagyon eltalált főcímért. Összességében nem csalódás a film, Mundruczó kihozta a feldolgozásból, amit lehet, de érthető okokból a végeredmény fényévekkel kevesebb, mint az előadás, önmagában nem is áll meg – plusz még együtt lamentálhatunk Tilóval azon, hogy mit keres tévében/filmen a színház.
Mindenesetre a hardcore rajongók számára a film felér egy időutazással: mindenképpen jó volt arra ez az este, hogy 2010-ben is lássunk egy klasszik Krétakört, s mivel mi vasárnap voltunk az egyébként erősen belterjes bemutató estén, az egy estére összejövő társulat live actje (élőszereplős kimaradt jelenetek), majd utána a koncert tovább erősítette ezt a vonalat. És a végére még egy kis Krétakör, az origo fullos interjúja az előadásban és a filmben szereplő színészekkel.
Térey János: Nibelung-lakópark (r. Mundruczó Kornél)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.