Élnek, mint a disznók - Szputnyik

Nem kell messze menni egyetlen nagymamám Haller utcai lakásánál, ha a darab sztoriját össze akarom foglalni: a IX. kerület néhány, még megmaradt ótvarul lerohadt bérházába tavaly költöztettek be a ledózerolt Dzsumbujból pár családot, akik adtak még egy pofont a lassan lemálló vakolat alatti gangon fortyogó kémiának. Ugyanezt játssza a Szputnyik most a színpadon: angol, még nem annyira lecsúszott kerületbe a hatóság beköltözteti a kültelken lerombolt gettóból a suttyó családot, akikhez aztán beköltözik a cigány haver, akik aztán nyilván nem férnek meg az ott őshonos kvázi középosztállyal, mert ordítoznak, bunkók, összeférhetetlenek.



A kerek szemű néző persze a leszakadt családdal szimpatizál, azt azonban érdemes észben tartani, hogy ez általában csak addig van így, amíg a mulatós tuctuc zenét üvöltve hallgató tirpák parasztcsalád, élen a nonstop ocsmány részeg apukával, pont a szomszédba be nem költözik - szabolcsiaknak most nem kell felháborodniuk, megtörtént eset, két kifejezetten kellemetlen év gyerekkoromból.

Na de az előadás. A Bérháztörténetek gyomrosa után nem igazán érdekelt Bodó társulata, de mostanában azt mondják, kezd beérni a formáció, s az elmúlt hónapok legkellemesebb színházi élménye után már nem volt kérdés, hogy megnézzük az új előadásukat is.

Minimál rendezés, a színészek velünk szemben székeken ülve kevés mozdulatot tesznek, szinte felolvasószínház, felénk bámulva beszélgetnek egymással. Meglepő módon apró trükkökkel így is elég jó vizualitást hoznak ki a majdnem semmiből, de a fókusz a színészeken van, és akad néhány zseniális figura: a betegesen érdekes nevű Koblicska Lőte durván ijesztő, ugyanakkor a tekintetet nem elengedő látvány az anya szerepében, mellette pedig még a férjét játszó, isteni testű és orgánumú Molnár Gusztávot emelném ki. Sokat kellett várni Fábián Gábor jelenéseire, s végül aztán a szerepre kapott 2x3 mondatában nem hozhatta a Kockavetőben látott zsenialitást. Mellettük a többiek is korrektül abszolválják a szerepeket - én valamiért azt éreztem, mintha a rutinos Terhes direkt lenne visszafogottabb és hagyná érvényesülni a fiatalokat. A suttyó nőt játszó Téby Zita játéka is bejött nekem, de két társam az előadás után felvilágosított, hogy nem kicsit volt erőltetett és közhelyes a mutatványa.

Az előadás kb egy óra, pont ennyit nagyjából ki tudott belőle hozni Göttinger Pál, a rendező. Jól tette, hogy nem erőltette tovább: a vizuális poénok és a zsebekből előkerülő tárgyakkal való játék színessé és érdekessé tette az előadást, de a kevés történet, a nem túl erős szöveg és a minimális dramaturgia pont ennyire volt elég. Az előadás üzenete nyilvánvaló, és egy ezt Terhes még szájba is rágja a kétszer-háromszor benyögött "hagyjuk egymást élni" frázissal - ezek a kiszólások nem igazán kívánkoztak a szövegkörnyezetbe.

Összességében mindenesetre megint kiderült, hogy jó és szimpatikus gárdáról van szó, mindenképpen érdemes megnézned az előadást, ha néhány izgalmas fizimiskát akarsz látni a színpadon.