Macskajáték - Örkény Színház

írta: kovacsbalint

Kevés ismertebb, egyértelműbb dolog mondható el a mai magyar színházról, mint hogy Mácsai Pálnak dolga van Örkény Istvánnal - ennek pusztán szimbolikus eleme színházának névválasztása, az egészből alig valamit eláruló része a csaknem évtizede sikerrel futó monodráma, az Azt meséld el, Pista! Árulkodóbb ezeknél egy-egy olyan előadás, mint ez a Macskajáték, erre a bemutatóra készült, remek szövegkönyvével, ideális szereposztásával.

Mácsai harmadik Macskajáték-rendezése a mű - vagyis a művek: a kisregény és a dráma - új értelmezését kínálja; pontosabban újraértelmezését. Mert szinte teljesen csupaszon mutatja meg a korpuszt, csaknem kizárólag a színészek beszédkészségére bízva, hogy megtöltsék élettel az örkényi textust, amit Gáspár Ildikó dramaturg eltávolított a drámától, és közelebb vitt a regényhez, hogy a lehető legpontosabban mutassa meg egy idős nő kortalanul szenvedélyes szerelmének történetét. Egymás melletti monológokból alkotott drámát, a színészek pedig ezekből alkottak dialógusokat. S hogy valóban minden a beszéden múlik, az abból is látszik, hogy szinte semmi más nincs az előadásban: egyetlen kellék sem, jelmez mindenkin csak az az egy, amiben először meglátjuk, a díszlet pedig csupán jelzésszerű. A szoba falai, mint egy festményen, távolodva összeszűkülnek: behúznak ezek is, közelebb hoznak a szöveg világához; a tér jelzés, amely felhívja a figyelmet az ürességre, és ezzel megágyaz a színészek egyeduralmának.
 

Molnár Piroska (Giza) és Pogány Judit (Orbánné) levelezésük és telefonbeszélgetéseik alkalmával egymástól úgy másfél méterre ülnek, ám már a legelső percben érződik köztük az a jó néhány száz kilométer, ami elválasztja Budapestet Garmisch-Partenkirchentől. Gyönyörű megoldás, ahogy Pogány Judit hátrébb viszi a székét, egy vonalba Molnáréval, minden alkalommal, amikor a két nő lelkileg közeledik egymáshoz, amikor intimebb hangvételre váltanak. És itt már eldőlt minden: egy-egy ekkora gesztus a legtöbb, ami ahhoz kell, hogy olyan élővé változzon az előadást, mintha a legcselekménydúsabb darabot játszanák a lehető legtöbb mozgással. Az egész előadás szintézise az utolsó jelenet, mikor a dráma legmozgalmasabb részét, a macskajátékot, a földön négykézláb kergetőzés perceit játsszák el: az előadás három legjobbja, Molnár, Pogány és Kerekes Éva (Egérke) mozdulatlanul ülnek egymás mellett székeikben, és beszélnek, eközben a nézőtéren viszont nincs senki, aki ezt látná, és ne két önfeledten játszó felnőtt gyereket, és egy harmadikat, aki őket nézi.

Kerekes Éva sem itt, sem máshol nem marad el a két főszereplőtől. Ahogy az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedésében, itt is egész lényében alakul át karakterévé: elváltoztatott, vékonyka hangjával, mindvégig borzasztóan lassú beszédével, lassú, de folyamatos gesztusaival, testtartásával épp olyan emlékezetes Egérke, mint amilyen Arturo Ui.

Mácsai és Gáspár Ildikó mindazonáltal nem csupaszították le annyira a szöveget, hogy abban ne is lennének valódi találkozások és dialógusok Ilussal és Józsival, Viktorral, Paulával vagy Cs. Bruckner Adelaidával. Kellékek viszont itt sincsenek: a presszóasztalt vagy az ebédlőasztalt, no meg magát az ebédet oda kell képzelni (és mint mindig: nem nehéz). Polgár Csabáé kis szerep, egy ötlet fér bele: ez a velejéig vontatott, unott, beszédében is csoszogó karakter emlékezetessé teszi Józsi megformálását. Szandtner Anna Ilusa ügyes-bajos dolgai mögé söpri jogos és fájdalmas sérelmeit - szép, amikor hosszú idő után minden felszínre tör. A Végvári Tamás szerepét átvevő Jordán Tamás nagykedélyű Csermlényi Viktora afféle Falstaffba öntött „budai polgár”, Békés Itala pedig Viktor anyja szerepében nem fia köré terebélyesedésével, hanem kicsinységébe rejtett tekintélyével és szigorával tűnik fel. Csomós Mari Pauláján látszik, hogy nagyvilágiságát kizárólag Budapesten szedte fel – ennyi viszont nem bizonyul elegendőnek egy emlékezetes szerepformáláshoz.

Ebben a Macskajátékban, ahogy Örkény utasított a dráma bevezetésében, Pogány Judit folytonos rohanását látjuk egyik helyzetből a másikba, egyik baráttól vagy ellenféltől a másikig. De ahol felbukkan Molnár Piroska, ott sejteni lehet, hogy egy nagy színész sem viheti el mellette egyedül az előadást - és valóban: amit Pogány megteremt önmaga és minden más színész közt, azt Molnár is megteremti úgy, hogy neki nem adatott még annyi dialógus sem, mint partnerének. Mácsai pedig úgy teremti meg az Örkény-drámát, hogy az előadás mindazzal több lesz, amit elvesz belőle.