A Fővárosi Nagycirkusz Lúdas Matyi című produkciója után kérdeztük az idősebb artista házaspárt az artistalétről, a vándor életmódról, kutyákról és tányérokról. 

Váradi Dia (49) és Váradi Mihály (59) a Nagycirkusz első színházi cirkuszi előadásában egy tányéros-kutyás számmal próbálja gyógyítani a kétszer is elpáholt Döbrögi uraságot. Dia és Mihály egy nagy artistadinasztia harmadik generációja, akik beutazták már a fél világot.   

Lúdas Matyi (előadásfotók: Fővárosi Nagycirkusz)

Hogy kezdődött az artista pályafutásotok? 

Váradi Dia: A nagypapám, Id. Weisz Nándor vasöntő volt, de beleszeretett a cirkuszba és akrobata lett. Megalapította a Váradi ugrócsoportot apukámmal, Ifj.Weisz Nándorral és két fiútestvérével. Apukám később ezt továbbfejlesztette és bővítette 9 Váradira, amely szám megalkotásáért Jászai-díjat, Érdemes Művész kitüntetést és Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet is kapott. 

Akkor adta magát, hogy te is ezt a pályát válaszd. 

Váradi Dia: Apukám fontosnak tartotta, hogy tanuljak, legyen minimum egy érettségim. Ezért nem is erőltette rám az artistaságot, rám bízta a választást. De mivel ebben nőttem fel, cirkuszról cirkuszra utaztam a szüleimmel, bevonzott ez a világ. Ahogy az artistaképzőben mindenki kipróbálhatja az első évben, mihez van tehetsége, apukám ezen már korábban végigvitt engem, és úgy mentem az iskolába, hogy tudtuk, az egyensúlyérzékemmel érdemes leginkább dolgoznom. Így a fő szakom a drót, a kötéltánc lett. Akkor találkoztam a párommal, amikor kikerültem az első szezonra.   

Váradi Mihály: Én sátormester-helyettesként dolgoztam. Egymásba szerettünk, összeházasodtunk, és Dia édesapja engem is elkezdett tanítani, majd később bevett az ugrócsoportba. 

Váradi Dia és Váradi Mihály (fotó: Fővárosi Nagycirkusz)

Mennyi ideig tartott betanulni egy számba úgy, hogy nem is voltál artista? 

Váradi Mihály: Az alkatom megvolt hozzá, de így is több mint egy év, de inkább kettő. Én lettem a középső ember. 

Váradi Dia: Én noha eredetileg kötéltáncosként kerültem ki az artista iskolából, később bekerültem a csoportba. Én lettem az egyik ugró ember, aki csinálta a szaltókat, és Mihály kapott el. Egy idő után az ugrócsoport mellett visszatértem a kötéltánchoz, és ekkor jött a tányérforgatás fent a kötélen. 

Ezt is együtt csináltátok? 

Váradi Mihály: Ezt már csak mi ketten. Én a földön dolgoztam a tányérokkal, Dia pedig a kötélen szaladgált egyik oldalról a másikra, mindkét oldalon öt-öt tányért tartva mozgásban a botok végén. 

Váradi Dia: Amikor a korunk miatt a drót már nehéz lett számunkra, akkor váltottunk kutyusokra. Egyrészt mindig is nagy kutyatartó voltam, értek a nyelvükön, másrészt Varga Gyula kollégánktól megkaptuk a kutyáit és a számot is.   

Váradi Dia és Váradi Mihály (jobbra) korábbi kötél- és tányérszáma (forrás: Váradi Dia)

Jól tudom, hogy a kötéseket az artisták minden egyes előadás előtt maguk ellenőrzik? 

Váradi Dia: Így kellene, hogy legyen. Amikor a kötélszámomat csináltuk, általában apukám vagy a férjem készítette a rögzítéseket, de édesapám mindig azt mondta, menjek be az előadások előtt és ellenőrizzem azokat. Leginkább ilyenekből van a baleset, és nem magából a számból, bármennyire is veszélyes, hiszen azokat megtanuljuk és rengetegszer gyakoroljuk. 

Ennek ellenére nem mindig sikerül minden tökéletesen. A tányér is le tud esni. Ilyenkor mit csináltok? 

Váradi Dia: Ez benne van a dologban, ilyenkor megyünk tovább. Van elég tányérunk. (nevet) 

Váradi Mihály: Nekem egyszer például így törött el az orrom, amikor Dia még kötéltáncosként csinált tányér trükköt. Egy alkalommal, amikor föntről dobta le a tányért, elkéstem és telibe találta az orrnyergemet. Ki kellett szaladnom a porondról, szerencsére ez a szám végén volt. 

Váradi Dia: Ezt akkor fentről észre sem vettem. Miután lejöttem a kötélről, hiába kerestem őt, kint mondták meg, hogy eltört az orra. 

A tányérok ezek szerint tudnak veszélyesek lenni, de mennyire nehéz kutyákkal dolgozni? 

Váradi Dia: A csivavákat nagyon nehéz tanítani, mert eleve félősek. Közülük ketten igazából csak díszletek a produkciónkban. Az uszkárok ezzel szemben kifejezetten fogékonyak, eleve játékosak és nagyon tanulékonyak, a fő munkát ők végzik. A kis csivaváknak viszont már akkor nagyon örülnek a gyerekek, ha egyszerűen csak sétálgatnak. 

                                                                          (a 9 Váradi)

Veletek is élnek a kutyák? 

Váradi Dia: Nagy állatfanok vagyunk. Volt olyan is, hogy tíz kutya lakott velünk egy kertes házban. Többen mondták, hogy külön helyiségben kellene tartani a kutyákat, mert akkor jobban lehet velük dolgozni. Nálunk ez nem így van, és azt tapasztaljuk, hogy így jobban megértik minden rezdülésünket, egy bensőségesebb viszony alakult ki, ami inkább hasznára van a produkciónak. 

Mennyi idő beépíteni egy uszkárt a produkcióba? 

Váradi Dia: Könnyebb a dolog, amikor már van egy csapatod, aki tudja a munkáját, mivel az új figyeli a többieket és utánozza, de ez is hónapokat vesz igénybe. Ha viszont van egyszerre négy új kiskutyád, már azt is nehéz megtanítani nekik, hogy menjenek a helyükre és maradjanak ott mindaddig, amíg nem hívom. A trükkök megtanítása pedig még hosszabb folyamat, amihez sok türelem kell és jutalomfalatkák. Van, hogy egy éven át nem csinálja meg a feladatot, és aztán egyik pillanatról a másikra, amikor már majdnem feladtad, egyszer csak igen. És onnan kezdve sínen vagy. 

Hogy kerültetek bele a Lúdas Matyiba? 

Váradi Dia: Most ősszel történt. Eredetileg is volt benne egy kutyás-tányéros szám, és nekünk is van külön egy kutyás és egy tányéros produkciónk. Az volt a nehéz ebben, hogy ezt a kettőt kellett összevonnunk egy három és fél perces számba. 

Váradi Mihály: Az sem volt könnyű, hogy a kutyák eddig ahhoz voltak hozzászokva, hogy csak velük foglalkozunk a produkció közben, ráadásul ők gyakran még nálunk is pontosabban tudják a műsor menetét, és ez a sorrend most hirtelen megváltozott. 

Lúdas Matyi

Dia, említetted, hogy gyermekkorodban cirkuszról cirkuszra jártatok. Ez most is így van? 

Váradi Dia: Igen, ez egy állandó utazás, ami abból következik, hogy egy-egy artistaszámot évek munkája betanulni, és van, hogy tíz évbe telik, mire beérik. Mivel nem lehet néhány havonta új számmal kijönni, nekünk kell mennünk különböző cirkuszokhoz, amelyek általában maguk is városról városra vándorolnak. Velük vagyunk néhány hónapig, majd indulunk tovább. 

Mihály orrának eltörésén túl mi volt a legkellemetlenebb cirkuszi élményetek? 

Váradi Dia: Volt olyan, bár nem éltem meg igazán kellemetlennek, hogy az ugródeszka számban leesett a szoknyám és úgy kellett továbbcsinálnom a produkciót. Olyan is volt, hogy a neccharisnyám beleakadt az egyik elkapó fiú nyakgombjába és öt percig állt a produkció, mire végül eltéptük. De ami valóban kellemetlen volt, egyszer bekonferáltak kötéltáncra, én zeneszóra beszaladtam és azzal a lendülettel el is estem. Gondolhatod, kötéltáncosként mentem be, de már a földön elvágódtam. (nevet) 

Lúdas Matyi

És a legjobb élmények? 

Váradi Dia: A siker. Azt elmondani sem lehet, most is lúdbőrös leszek, ha csak beszélek róla. Van egy felejthetetlen emlékem is. Erdélyben turnéztunk a Váradi ugrócsoporttal magyar ruhában, piros-fehér-zöld csizmában, magyar zenére. Marosvásárhelyen egy alkalommal a nézők mindannyian felálltak a produkció után, és elkezdték kiabálni, hogy „Vissza, vissza!” és a végén azt, hogy „Mindent vissza!”. A műsor végén odajött hozzám egy nő, és azt kérte, csak hadd csókolja meg a csizmán a piros-fehér-zöldet. 

Kicsit prózaibb kérdés: meg lehet élni artistaként? 

Váradi Dia: Mi harminc éve ebből élünk, szerencsére eddig mindig volt munkánk. Nem könnyű, mert újabban a gazdaságosság kényszere miatt a kisebb cirkuszokban mindenféle feladatot rád tukmálnak: a reklámozást, hogy vezess, sátrat építs és bonts. Ezt pedig mi már nem tudjuk bevállalni. Sok kisebb cirkuszban úgy gondolkodnak az igazgatók, nem baj, ha nem vagy annyira jó a manézsban, ha más munkákat elvégzel. A nagyobbaknál csak artistaként számolnak veled, viszont napi három előadást meg kell csinálni akkor is, ha a harmadikra már csak ötven néző jön be.

Egyre nehezebb megtalálni, hogy hova érdemes szerződni. Rólunk, keletiekről ráadásul a mai napig úgy gondolkodnak Nyugaton, hogy olcsóbban vehetnek meg, mert nem hiszik el, hogy most már nálunk is minimum ugyanazok az árak vannak, mint nyugatabbra. 

Bejártátok a világot. Van kedvenc helyetek? 

Váradi Dia: Nekem Skandinávia, mert ott még megmaradt, hogy a kis cirkuszokban is tisztességesen fizetnek és emberszámba vesznek. De a tengert, az emberek mentalitását is szeretem, közel áll hozzám az a fajta nyugodtabb élet. 

Jordániában (ha nem is Skandinávia)

És mi a helyzet a Fővárosi Nagycirkusszal? 

Váradi Mihály: Az a mi Nemzeti Színházunk. 

Ha újrakezdenétek, el tudtok képzelni másfajta életet? 

Váradi Dia: Én nem, olyan fantasztikus dolgokban volt részem, amiről semmiképp nem mondanék le. A munka mellett az utazásokat is nagyon szeretem, ami egyfajta szabadságot jelent, ilyenkor felszabadulunk a csekkek és egyéb elintéznivalók napi kényszere alól. Ráadásul gyönyörű helyekre jut el az ember. Úgy ismerhetek meg kultúrákat, hogy nem csupán egy-két hétig turistáskodom, hanem hosszú-hosszú hónapokig élek ott. Norvégiában például minden nap utaztunk a fjordok és szivárványos vízesések között. Amikor a szerpentin utakon fentről visszanézel és látod, ahogy kanyarog a karaván, az semmi máshoz nem hasonlítható. 

Mihály, te Diát követted ezen a pályán. Ha más szakmát választ, te hogy döntöttél volna? 

Váradi Mihály: Ez egyértelmű. Mentem volna utána.

Török Ákos

...

A Lúdas Matyi október 18-től 23-ig minden nap látható a Fővárosi Nagycirkuszban. 

Kapcsolódó cikkek

Rómeó és Júlia, valamint a maffia a Nagycirkuszban
Októberben az újcirkuszé és az oktatásé a főszerep a Nagycirkuszban
A véres gladiátorjátékoktól a kajla bohócig
„Egy bűvész civilben is bűvész”