Lukács Sándor: „A színész megteheti, hogy a színpadon élje ki az indulatait”

A Vígszínház hetvenéves színművésze a színészgenerációkról, a Marton ügy hatásairól és a színészléthez szükséges bátorságról is beszélt a Magyar Nemzetnek.

Lukács Sándor hűséges típus, a Színmű 1972-es elvégzése óta a Vígszínház művésze. Olyan legendás színészekkel dolgozott együtt fiatal korában, mint Darvas Iván, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán vagy Páger Antal. Abban az időben működött még, hogy az idősebb színészek átadták, vagy legalábbis a fiatalok el akarták és el is tudták lesni a színészmesterség minden csínját-bínját.

lukacs_sandor_toldy_miklos.jpg                           Lukács Sándor (fotó: Toldy Miklós)

Lukács Sándor úgy véli, ez a fajta tudásátadás jelenleg nem működik. „Azt hiszem, minket, akkori fiatalokat jobban érdekelt a múlt. Kíváncsibbak voltunk az akkor éppen topon lévő nagy színészek életművére, mint a mai fiatalok ránk” – fogalmaz az interjúban. A változás okaként a kommunikáció felgyorsulását emeli ki. „Akkor nem tudtuk az okostelefonunkat nyomkodni, ezért sokkal nagyobb ereje volt egy beszélgetésnek, a társalgóban folyó életnek. Amikor Páger Antal vagy Básti Lajos egy pohár ital mellett elkezdett sztorizni, mi tátott szájjal hallgattuk” – meséli az interjúban.

A beszélgetésben szóba kerül Marton László is, aki az őt ért zaklatási vádakat követően elhagyta a Vígszínházat, amelyet korábban igazgatott, később pedig főrendezőként dolgozott benne. Az ügy mélyen megdöbbentette a színművészt. „Már csak azért is, mert a Vígszínházban eltöltött több mint negyven év alatt, számtalan közös munkánk során soha nem tapasztaltam a környezetében ilyen jelenségeket. Mentegetni semmiképp sem akarom, de biztos vagyok abban, hogy már eddig is többszörösen megszenvedett azért, amit elkövetett” – vallja.

Hogy ez a helyzet mennyire van hatással a Vígszínház mindennapi működésére? „A színház áll a lábán, és biztos vagyok benne, hogy a közönség semmit nem vesz észre ebből a rettenetes helyzetből, ami itt adódott. Eszenyi Enikő nagyon helyesen úgy döntött, hogy nem veszi le a műsorról a Marton-rendezéseket. Ezek művészi értéket képviselnek, ami nemcsak Marton érdeme, hanem mindannyiunké a színészektől a zenészeken át a díszlettervezőkig” – mondja.

lukacs_az_ozban_puskel.jpg       Lukács Sándor az Óz, a csodák csodája előadásában (fotó: Puskel Zsolt / Port.hu)

Több verses kötete is megjelent már. A színház az emberek lekötéséről és a feszültségek kiéléséről szól számára, nem így a versírás. „A feszültséget inkább a színpadon élem ki. Minden emberben hatalmas indulatok vannak, de a színésznek megadatik az a lehetőség, hogy mindenféle következmény nélkül ki is tudja ezeket élni. Az írásban az az isteni, hogy olyankor egyedül van az ember, és teljesen magára van utalva” – fogalmaz a különbségről.

Lukács Sándor úgy véli, hogy a színésznek szüksége van bátorságra, már csak azért is mert „ez kiszolgáltatott szakma”, és ez a kiszolgáltatottság a rendezővel való viszonyban mutatkozik meg leginkább, aki „elmondja az elképzeléseit, és elvárja, hogy a színész ezek szerint dolgozzon”. Amikor valaki nem ért egyet a rendezővel, „kell egyfajta bátorság meg egy kis rutin, hogy az ember mégis el tudja érni azt, hogy az ő intenciói érvényesüljenek” – mondja.

Mint mondja, ezt is meg lehetett tanulni a nagyoktól: „A próbákon elleste az ember, hogy fogadta egy Páger vagy egy Darvas Iván a rendezői instrukciókat. Csak néztük, ahogy ráhagyják, aztán ugyanúgy folytatják a jelenetüket, mint azelőtt”.

Ami pedig a Vígszínházban egy huzamban eltöltött pályafutását illeti, „egy kiemelkedő budapesti színházban negyvenöt éven át megmaradni vezető színésznek óriási dolog. Azt gondolom, ehhez leginkább alkalmazkodóképességre és kommunikációs készségre volt szükségem, amelyek egyébként is fontos színészi tulajdonságok” – véli.

Az interjúból az is kiderül, ki terelgette az irodalom felé gyermekkorában, milyen élmény hatására írta első versét, és mit gondol arról, hogy korábban sok nagynevű színész Marton László igazgatása alatt hagyta el a színházat.

A teljes interjú itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

A jó rendező röpíti az embert, a rossz megsebzi – Interjú Lukács Sándorral