Röhrig Géza: „Herótom van a holokausztfilmektől”

A Saul fia főszereplője nem csupán kacskaringós életét meséli el a 24.hu-nak, de azt is, hogy minek mi az értéke ebben az életben.

Röhrig Gézát elsősorban a Saul fia című filmből ismerjük, amelynek főszerepéért Kossuth-díjat is kapott. Azt már vélhetően kevesebben tudják, hogy négyéves korától állami gondozásban, később nevelőszülőknél nevelkedett. Az 1980-as években punk zenekart alapított, 1993-ban filmrendező szakon elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, Madaras József Eszmélet című ötrészes filmjében ő játszotta József Attilát. A 90-es évek végétől rendszeresen jelentek meg verseskötetei.

2000-től New Yorkban él, a haszidizmus követője, dolgozott már óvodákban pedagógusként és hitoktatóként, valamint egy zsidó temetkezési egyesületben ügyintézőként. Ötvenéves.

           Röhrig Géza a Saul fia című filmben

Édesanyja, aki rendszeresen volt börtönben, születése után hagyta el a családját. „A szülő olyan, mint a vese: kettő kéne, ám eggyel is elboldogulunk még. A lényeg, hogy legyen, aki továbbadja a családi kódot: ez a mi történetünk, ezek a hőseink, a szokásaink. Ez pedig a szennyes. Erről nem beszélünk. Nálam hiányzott e láncszem” – meséli az interjúban.

Később megpróbálta megkeresni az anyját. „Kamaszon elmentem az Országos Nyilvántartóba. Akkoriban nem dívtak még személyiségi jogok, megmutattam a flepnimben a nevét, s secperc alatt kiadták a lakcímét. Az Örsön fel is ültem a megfelelő buszra, ám néhány megálló után azt vettem észre, hogy elment a hallásom. Pszichés dolog. Így reagált a szervezetem. Többször nem próbáltam. És most már végleg le is csúsztam róla. Tavalyelőtt meghalt szegény” – meséli.

Noha egyszer látott egy fényképet róla, amit sokáig magánál tartott és egy idő után részegen elégetett, úgy véli, nem ismeri az arcát. „Ha orrot látunk, szemet, ha valakinek az állát vagy a homlokát látjuk, s ezeket még ráadásul részletesen föl is tudjuk magunkban idézni, akkor úgy fordultunk a másik ember felé, mintha egy tárgy felé fordultunk volna. A másik emberrel való találkozás legbiztosabb jele, ha nem is emlékszünk a szeme színére, írja Lévinas. Az emberi arc isteni. Nincs nála se szebb, se undorítóbb, se kiszolgáltatottabb, se kegyetlenebb” – vallja. „Anyám valódi arcát tehát, mivel az számomra kizárólag abban a tekintetben nyilvánulhatna meg, amellyel ő rám néz, vagy azon szavakban, melyeket ő intéz hozzám személyesen, egyáltalán nem ismerem” – fűzi hozzá.

 „Számomra ő jelentett mindent. Sajnos csak hétvégenként voltunk együtt” – meséli édesapjáról, aki nagyon szeretett sakkozni, pénzért játszott a balatonlellei strandon, és „nagyon szépen keresett ezen. Zsinórban győzte le a melák felnőtteket”. „Bennem is úgy maradt meg, és a fényképekről is úgy látom, apu életvidám emberke volt. A játszmalapjait később elvittem Bilek nagymesterhez. Mint kiderült, az átlagnál tán jobban, de mélyen a versenyszint alatt játszott. Vidéki bajnokságokon nyert csupán néhány érmet. Hát nem gyönyörű? A sakk maradt egész életében a legfőbb szenvedély, anélkül, hogy abban valaha is vitte volna valamire. Aztán negyvenévesen, egy műtét során túlaltatták” – idézi fel Röhrig Géza.

Röhrig Géza

Noha jól érezte magát a nevelőotthonokban, édesapja halálakor valami nagyon megváltozott. „Igyekeztem tehát nélkülem élni. Máshol, másokban tölteni az időt. Többnyire képzeletbeli figurákról van szó. Önök, érthető módon, most kizárólag erről a Röhrig nevű manusról tudnak kérdezni engem, ám értsék meg, ő nekem csak a főhadiszállásom, az anyahajóm volt, s leginkább épp az ő szívétől igyekeztem a lehető legmesszebb kerülni” – mondja erről a különös meghasonlottságról. „Még amikor zuhanyoztam, azt is egyes szám harmadik személyben tettem: megyek, megmosom ennek az embernek a testét” – fűzi hozzá.

Sokat köszönhet a nevelőintézet egyik nevelőjének, akinek nem csupán arra volt figyelme és feloldása, hogy Röhrig Géza „szökős fajta” volt, de a problémamegoldásokban és az élethez való viszonyának alakulásában is fontos szerepet töltött be. „Én automatikusan, alapállásból ellenkeztem. Azt gondoltam, ha lenyeltetek is, megemészteni már nem hagyom magamat. Ez a mentalitás fárasztó és nincs benne semmi perspektíva. Apu után Ica néni volt a második nagy tanítóm. Ő azt sulykolta állandóan belém, hogy “A világ sose fog megváltozni, Gézu. Sose. Neked kell megváltoznod. Könnyebb fölvenni egy szandit, mint az egész földet szőnyeggel borítani be”” – emlékezik.

Amióta az eszét tudja, istenhívő, „Nekem a Teremtő létét illetően a legesleghalványabb kétségem sincsen. Ő a legközelebbi rokon” – mondja. „Kant után egy igaz ember fejében is megfoganhat már a gondolat, hogy tán még sincs gazdája e világnak. Ám a szívünkben is ezt mondani? Az valóban minden rémség kezdete. A hit tehát elsősorban pszichológiai, s nem filozófiai premisszáinkon múlik. Érdektelen, van-e szerintünk Isten. A kérdés az, akarjuk-e, hogy legyen” – fűzi hozzá – „Olyan ember azonban még nem volt, nincs és nem is lesz, aki a világot soha ne veszítené el. És, ha máskor nem, ilyenkor mindig eszünkbe jut Isten. A bajban”.

Euforikus élmény volt számára, amikor kiköltözött a nevelőintézetből. „Mintha alkohol lett volna a levegőben, úgy tántorogtam a szabadságtól. A hajamat rögtön hupikékre festettem, és cukros vízzel kakastaréjba állítottam. Négyféle edzésre jártam egyszerre, és a környék összes könyvtárába is azonnal beiratkoztam” – emlékezik. „Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy mielőbb behozzam az újdonsült barátaim értelmiségi szocializációjukból adódó előnyét. Ők magukba lélegezték otthon Európát. Számomra azonban nem volt más út, mint az önművelés” – fűzi hozzá.

Saul fia

Mivel szamizdat cikkek terjesztésével lebukott, és munkakerülésért, valamint tiltott plakátragasztásért többször bekerült a baracskai végrehajtó intézetbe, ráadásul KISZ ajánlása sem volt, így szóba sem jöhetett, hogy a bölcsészkar keresettebb szakjainak bármelyikére is felvegyék. Így került a lengyel szakra. „Tudnivaló, hogy rokonszenvtüntetések szervezése helyett szégyenletes módon akkoriban épp egy erős lengyelellenes hullámnak ült fel Magyarország. Dőltek a primitív, kárörvendő lengyel viccek az élelemhiányról, a jegyrendszerről, ám világos volt, ha a Ludas Matyi és a Hofi a lengyeleket cikizi, akkor ez csakis pártutasításra történhet. Irányított módon Kelet-Berlintől Szófiáig ugyanezeket a vicceket terjesztette az apparátus” – idézi fel az akkori Lengyelországgal kapcsolatos helyzetet.

Varsó még a vártnál is sokkal többet adott számára. „A társadalom letargikus időszakát élte, ám az egyetemeken a párizsi hatvannyolcat idéző klubélet folyt. Emlékszem, Csoóri teljesen ledöbbent az internálás után visszatért Wałęsa egyik átlagos gyűlésétől. Ötvenezer ember volt jelen, a fele szutykoskék kezeslábasban, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a lengyel ellenzéknek voltak például dalai. S nem egy, kettő vagy három. Ezeket a dalokat énekelte fejből a tömeg a beszédek között. Ez a kohézió lenyűgözött. Istenem, gondoltam, ha ezt mi is meg tudnánk csinálni! Valami hasonlót láttam később Izraelben is. Ott is összébb tartoznak az emberek, mint nálunk” – meséli.

Hazajőve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kamatoztatta lengyelországi tapasztalatait. „Két perc alatt rögtönöztünk egy kis ribilliót. A megfelelő előkészítés után föltéptük a Rektori Hivatal üvegajtaját, és benyitottunk a tízóraizó Kazimir Károlyhoz. Rögtön felpattant, érezte, baj van. Fél fenékkel ráültem az íróasztala sarkára, és szándékolt nyugalommal, szótlanul nézdegéltem körül egy darabig a szobában. Hívtunk magának egy taxit. Ennyit mondtam csak. Egy hónap múlva Babarczy Lászlót szavaztuk meg az intézmény élére” – idézi fel a történteket.

A punk zenekara is szóba kerül az interjúban. „Amikor elindultam a HuckⓇebellyvel, szerettem volna kicsit iparibb hangzást: munkagépeket, betonkeverőt, ütvefúrót, szirénákat a színpadra. Aztán rájöttem, hogy ehhez pénz kell. A dalokban az elején még egyértelműen dominált a politikum, aztán egyre gazdagabb lett ez is. Végül a hét év alatt három teljesen más fölállásban játszottunk” – mondja.

A Fidesz alakulókongresszusán az ő koncertjük volt a záróesemény. „Orbánékkal valamikor ’87 táján találkoztam először a Bibó szakkoleszben Wacław Felczak professzor előadásán. Ahogy létrejött a Fidesz, rögtön csatlakoztam, főképp azért, mert egy magára adó fiatal nem egy párt ifjúsági tagozatában akar ugrabugrálni, hanem saját, önálló pártot akar. Így kívánja ezt tőle 1848, és így kívánja ezt tőle 1956 szelleme is. A jogászkodáshoz nem értek, így inkább a tévében képviseltem a pártot, meg cikkeket írtam a Fidesz Hírekbe, amiből később a MaNcs kinőtt. Sokat szitáztam és szavaltam is. A ’88 október huszonharmadikai tüntin például én mondtam el a Szózatot” – emlékezik erre az időszakra.

90-ben azonban ki is lépett a pártból. „A rendszerváltó ellenzék úgy ahogy volt, testületileg belegaloppozott az állampárt csapdájába. ’89-ben ugyanis abból kellett volna kiindulni, hogy az MSZMP illegitim, hiszen nem törvényesen, szabad választáson került hatalomra. Pont. Ebből nem szabadott volna engedni, ha a fene fenét eszik is. Persze egy kicsit később került volna sor a változásokra, ám azok a változások legalább valódi változások lettek volna” – kezdi kifejteni a kilépése okát.

„Az MDF, az SZDSZ és a Fidesz éppúgy nem volt fölhatalmazva arra, hogy tárgyalásokat folytatgasson a nép feje fölött, mint az MSZMP. Őket sem bízta meg ezzel egyetlen szavazópolgár sem. Ha a rendszerváltást igazi, tőrőlmetszett demokraták csinálták volna, akkor a „semmit rólunk nélkülünk” elve alapján csak és kizárólag az új választás szabályairól, illetve annak technikai lebonyolításáról szabadott volna a kommunistákkal egyeztetni. Kolosszális hiba volt leülni velük a Nemzeti Kerekasztalhoz” – folytatja a gondolatmenetet.

„Már itt, a történet legelején beindult tehát a suskus a régi és az új garnitúra között. Ezt a jóvátehetetlen hibát csak fokozta az SZDSZ koalíciója a többséget szerzett cucilistákkal, illetve Orbán a maga demagóg, korrupt egypártrendszerével. Magyarország ismét olyan kényszerpályára került, melyről, ki tudja, mikor és hogyan tudunk majd csak lekanyarodni” – folytatja tovább. „Depresszióssá tett ez a fölismerés. És már Nagy Imréék újratemetésén is éreztem, hogy akárcsak ’45 után, úgy ’89 után is elmarad majd a szembenézés, a katarzis. Nem lesz itt se igazságszolgáltatás, sem elszámoltatás, sem ügynöktörvény” – fűzi hozzá.

A szeretéhség végigkísérte őt sokáig. „Hajmeresztő tényleg, így utólag visszanézve, mi mindent meg nem tettem azért, hogy szeressenek. Lassan, nagyon lassan értettem csak meg, hogy a koldusnak mindig keveset adunk. Keveset, és azt sem örömmel. Nincs ez másképp a szeretet koldusaival sem” – meséli. És egy konkrét esetet is felelevenít: „Enyedi Ildikó egyszer mosolyogva azt mondta nekem, „Jé, te is balkezes vagy?” Nem vagyok balkezes, véletlenül volt csak a toll épp a bal kezemben. Mégis azonnal rávágtam, hogy „persze”. És attól kezdve bal kézzel írtam az óráján. Balkezesnek tettettem magam, hogy legyen bennünk valami közös!”

Az élete egy szakaszán nem tudta eldönteni, hogy keresztény vagy zsidó vallású legyen. Végül Auschwitz billentette az utóbbi felé. „Nagypacihoz (az őt örökbefogadó család egyik férfitagja – a szerk.) följártak csütörtök esténként ultizni a haverjai. A társaságból szinte mindenki megjárta a lágert. Egy alkalommal fölébresztettek ezek az egyre szenvedélyesebben vitázó hetven-nyolcvanéves bácsik. Hallgatózni kezdtem. Mint kiderült, azért ordítoztak, mert egyikőjük lemarházott egy híres rabbit, aki Auschwitzban a füle hallatára tiltotta meg a híveinek, hogy szombaton is megöljék egymás fején a tetvet. Innentől kezdve aztán nem volt megállás. Valósággal belebetegedtem a holokausztba” – idézi fel ezt a pillanatot.

Ezek után egy holokauszt film, a Saul fia hozta el számára a világhírt. „Pedig herótom van a holokausztfilmektől. De a Saul nagyon feszes és tiszta szöveg volt” – mondja. Elmeséli az esetet, hogy amikor Steven Spielberg Krakkóban elkezdte forgatni a Schlinder listáját, rászakadt a Jurassic Park vágásának a munkája is. Röhrig Géza szerint emiatt történt az, hogy a Schlinder listájában „túl sok a dinó. És ez a lágerek filmes megjelenéséről általában is elmondható”.

A film sikere után úgy tűnik mégsem indul be az amerikai karriere, amiről részben maga tehet. „Visszaadtam egy-két olyan szerepet is, amit lehet, hogy nem kellett volna. A Lány a vonatonban én lehettem volna a pszichológus. Nem tudom, jó sikerült-e a film, nem járok moziba. Semmi a világon nem szólt se mellette, se ellene igazán. De valahogy langyosnak éreztem az anyagot. Nem érdekelt” – meséli ezzel kapcsolatban, hozzátéve – „Az ügynök unszolt, már-már fenyegetett. „Muszáj elvállalni, hogy elinduljon az amerikai karriered.” Ez ellenállást váltott ki belőlem, így végül nemet mondtam. Ma már jóval ritkábban keresnek, de azért most nyáron eljátszottam például egy független amerikai film főszerepét”.

Hogy mit keres Amerikában azon túl, hogy válása után a gyermeki után ment oda? „Emlékszik mit mond Miskin herceg A félkegyelműben? „Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Csak ezért. Ez minden. Aki erre rájön, azonnal boldog lesz. Már abban a pillanatban.” Én erre valahogy rájöttem. Boldog vagyok tehát, ennek azonban semmi köze a helyhez, ahol élek” – hát ezt. Illetve talán még annyi, hogy (Bibó Istvánnal egyetértve) úgy tartja, az angolszász forradalmak után nem véletlenül úszták meg a zsarnokságot és a terrort, szemben a francia és az orosz példával: ott transzcendens alapokon álltak a forradalom vezetői, az európaiak ideológusai viszont azon igyekeztek, hogy „a transzcendenst kiszorítsák az európai diskurzus centrumából”.  

Saul fia

Elmesél egy személyes élményt, hogyan lett a film hazai bemutatása után néhány hétre része a pesti folklórnak. „Utaztam a 81-es trolin, és a mellettem álló roma összekapott a komájával. Oda is sercentett neki, hogy: krétázzon körül tégedet a Doszpot Péter! Mire a cimbije: téged meg mosson meg a Göring Géza. Így! Na, ott és akkor hágott a csúcsára az én népszerűségem”.

Mindezzel együtt szeretne hazaköltözni. „Szúr a honvágy. Ajvékolok, jammerolok, aztán visszaülök a semmim ágára vacogni. Ha megsegít a Fentvaló, előbb-utóbb azért hazatelepülünk, ám jelenleg ez sajnos még nem időszerű. A kicsik jönnének, az asszonykám is boldogan, ám a nagy lányom húsz, a nagy fiam pedig még csak tizenhét éves. Hiába születtek Pesten, tinédzserkorban az országváltás nem túl vonzó perspektíva. Nincs más megoldás, várnom kell még néhány évet” – mondja.

Mindez azonban csak ízelítő az eredeti interjúból, amely bármennyire is hosszú, mindenképpen érdemes rászánni az időt az elolvasására.

A teljes interjú itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

Oscar-díjat nyert a Saul fia!
A Saul fia alkotói is Kossuth-díjat kaptak