Tenki Réka: „Én sem szeretem, ha kapok egy gyomrost a színháztól”

Az Egyasszony azonban bármennyire is megrázó erejű előadás, egy életigenlő vallomás. Immár 100. alkalommal látható, ami egy monodrámánál nagyon nagy szó. Interjú.

Január 6-án Péterfy-Novák Éva Egyasszony című monodrámájában századik alkalommal áll a közönség elé Tenki Réka, aki alakításával a 2016-os MOST FESZT-en elnyerte a legjobb alakítás különdíját és a színikritikusok ,,A legjobb női főszereplő” díját. 

Tenki Réka az Egyasszonyban (fotók: Tiszaker Dániel)

„Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő.” Péterfy-Novák Éva ezt a diagnózist kapta majd' minden orvostól, akinek megmutatta egyre súlyosabb állapotba kerülő kislányát, a pár hónapos Zsuzsit. A kislány hét évvel élte túl a diagnózist, édesanyja pedig harminc évvel a történtek után döntött úgy, hogy blogbejegyzésekben megírja együtt töltött éveiket.

A megrázóan őszinte blogból könyv, a könyvből pedig színházi előadás született. Az Egyasszony igaz történet az élet fájdalmas titkairól, amelyekről nem szokás beszélni. Tragikus és egyben felemelő példázat, melynek különlegessége, hogy bár a rettenetet beszéli el, mégis rendíthetetlen életöröm sugárzik belőle.

Tavaly egy interjúban azt mondtad, volt olyan, hogy az Egyasszony kilencszer ment egy hónapban, és azt – az egyéb nehéz szerepeid mellett – nem bírtad. Most hányszor játszod?

Szépen beállt havi négyre, ami pont ideális. 

Mennyit változott az előadás a kezdetek óta? 

Ezt nem látom kívülről, de úgy érzem, már egészen más viszonyban vagyunk az előadással, mint a kezdetekkor. Azt mondhatom, hogy most már nem az előadás irányít, hanem én irányítom az előadást. Az biztosan változott, hogy már tudom, hogyan kell kezelni az emberekre gyakorolt hatását. Előadás után ismeretlen emberek odajönnek hozzám, és elmondják a legmegrázóbb élményüket, amivel eleinte nem tudtam mit kezdeni, mert személyes felelősséget éreztem abban, hogy valamilyen megoldást nyújtsak nekik. De az eltelt idő megmutatta, hogy nekem semmi dolgom nincs ezekben a helyzetekben, nem is tudnék tanácsot adni, csak végighallgatom az embereket. Örülök, hogy eljönnek, megnézik az előadást, és adhatok nekik ezzel valamit. Nagyon jó, hogy egy előadás előhozza a nézőkből az elnyomott emlékeket. 

A mai napig odamennek hozzád előadás után? 

Nagyon sok esetben igen. Leginkább vidéken, ahol több idő van. Amíg összepakolunk, addig van lehetőségünk beszélgetni. De Pesten is nagyon sokszor megvárnak előadás után, és ha nem is mondanak el mindent, megköszönik, hogy beszélünk erről, mert ők is hasonló dolgokon mentek keresztül. Az ember tudja, miféle problémák és tragédiák vannak az életben, de amikor ilyen helyzetben szembesülök azzal, hogy én csak egy óra húsz percben elmesélek egy történetet, viszont van, akinek erről szól az élete, az nagyon megrázó. Amikor megyek haza, sokszor jár azon az agyam, hogy mi az a nagy életerő, kitartás és alázat, amivel ők megküzdik a mindennapjaikat. 

Amikor Paczolay Béla rendezővel belefogtatok az Egyasszonyba, gondoltatok arra, hogy ekkora hatása lesz az előadásnak? 

Nem gondoltuk volna, hogy ilyen nagy tömeget fogunk megmozgatni, ennyire népszerű lesz, és megérjük a századik előadást. Nem tudtuk, milyen hatást váltunk ki. Számoltunk azzal is, hogy azt mondják: erre nem vagyok kíváncsi, ezzel hagyjanak békén. Elmeséljük a legrosszabbat, ami egy anyával, egy szülőpárossal megtörténhet: elveszítik a gyereküket, sőt kettőt is. Ilyen tragédia után sokan öngyilkosok, alkoholisták vagy drogfüggők lesznek.

Az Egyasszonyban az a legfontosabb, ezért vállaltam el, hogy van egy nő, aki felvállalja, hogy ez vele megtörtént, és megmutatja, hogy ő talált kiutat. Példával tud szolgálni az egész társadalom számára. Soha nem fogja elfelejteni azt a tragédiát, ami érte, de elment, segítséget kért, és megtanult ezzel együtt élni. Ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve hiper-szuper boldog, de próbált így is értelmet találni az életének.

A darab ironikus nyelvezete miatt is végig arról van szó, hogy ez a nő szereti az életet, élni akar, megtanulja értékelni azt, amije maradt, amije van. Ezt az üzenetet tartottuk nagyon fontosnak Bélával. Szerintem ő sem fogott volna hozzá, ha ez ,,csak” egy sokkoló történet lenne. Én sem szeretem, ha kapok egy gyomrost a színházban vagy a moziban, onnantól kezdve egy héten keresztül feszengek tőle, és nincs feloldás, nem érzem, hogy van valami remény. Meg kell adni a reményt az embereknek, és itt az élő példa, a szerző, Péterfy-Novák Éva, aki megadja. 

Férfiak is ülnek a nézőtéren vagy csak nők? 

A nők vannak túlnyomó többségben, de sok esetben látok házaspárokat is, kézen fogva. Ilyenkor mindig elgondolkodom, honnan jöttek, milyen az életük, miért fogják meg rögtön egymás kezét, ahogy elkezdek beszélni. Talán velük is ugyanez történt? Vagy miért van az, hogy egy férfi a második sorban olyan zokogógörcsöt kap a tapsnál, hogy nem tud tapsolni? Azt veszem észre, hogy mindenféle korosztály, nagyon sok fiatal is nézi az előadást, amit nagyon fontosnak tartok. 

Mit gondolsz, hány előadás van még ebben a produkcióban? 

Sokat viccelődtünk azzal, hogy majd ötvenöt évesen, amikor már nem hívnak sehová és csak az Egyasszonyt fogom játszani, elég ciki lesz azzal kezdeni, hogy még csak huszonkettő vagyok, és majd varázsolni kell valamit a sminkkel. (Nevet.) Örülök, hogy telt házzal megy, nem lehet rá jegyet kapni. Majd az idő kiforrja, mi a sorsa az előadásnak, hová kell felfutnia, mindenesetre egy monodrámával eljutni a százig, nagy elismerés számunkra. 

Budapesten a Jurányi Inkubátorházban játszod. Vidéken is hasonlóan intim, kamaratermi közegben adod elő? 

Elég széles palettát jártunk be eddig, voltunk már mindenféle helyen, kétszázötven és negyven ember előtt is. Mindig az adott település lehetőségein múlik, hogy hol tudjuk bemutatni. Volt, hogy egy visszhangzó, üvegfalú előadóteremben játszottam el, és közben láttam, hogy a mellettünk lévő irodákban jönnek-mennek, dolgoznak az emberek. Volt olyan, hogy egy ebédlőben zajlott az előadás, ahol hatig be kellett fejezni, mert gyülekeztek az emberek a menzára, és már ötkor éreztem, hogy sülnek-főnek az ételek.

Olyan térben, ahol egyáltalán nincsenek meg a színházi feltételek, nehezebb játszani, de mindig az van a fejemben, hogy ennek az előadásnak el kell jutnia a lehető legtöbb réteghez. Nagyon sok községben soha vagy csak nagyon ritkán jutnak el színházba, és a település nem engedhet meg magának olyan helyet, ahol megfelelő színházi körülmények vannak. Viszont ha elmegy hozzájuk egy előadás, azt szívesen látják, és én is adni akarok vele: felnyitni a szemüket, hogy ha ők esetleg hasonló helyzetben vannak, gondolkodjanak el a saját életükön. Szóval, úgy gondolom, muszáj olyan helyekre is elvinnünk az Egyasszonyt, ahol nem ideálisak az előadás körülményei. 

Érzel különbséget egy kis település és egy nagyváros nézői között? 

Nem. A nézők első pillanattól kezdve mindenütt olyanok, mint a gyerekek. Hallanak egy történetet, ami hozzájuk, róluk szól, és árgus szemmel figyelnek. Ilyen értelemben teljesen mindegy, hová megyünk. Eleinte, amikor még nem terjedt el, hogy miről is szól az előadás, nem tudták a nézők, hogy mire ülnek be, és sokan lettek rosszul. Tizenkét-tizenhárom alkalommal fordult elő, hogy epilepsziás rohamot kapott valaki, rosszul lett egy terhes nő, le kellett állni, elvitte őket a mentő. Svédországban volt egy hölgy, akit ki kellet vinni a nézőtérről. Kiderült, hogy az első lányával hasonló dolog történt, mint amit elmesélek, és annyira felzaklatta az előadás, hogy a szívritmuszavara felerősödött, rosszul lett.

Nagyon sok mindenen mentünk már keresztül, sokféle állapotban láttam a nézőket, de az ötvenedik előadás körül beállt, hogy miről is szól, és már csak azok jönnek, akik ennek tudatában is meg akarják nézni. Sokan mondják nekem, hogy Réka, téged nagyon szeretlek, de nem vagyok felkészülve egy ilyen előadásra. Tökéletesen megértem. Ilyenkor mindig elmondom, hogy először olvassák el a könyvet, mert azzal egyedül tudnak lenni, és akkor eldönthetik, valóban meg akarják-e nézni. Azt is mindig elmondom, hogy persze, szomorú történet, de higgyék el, hogy egy életigenlő nőt fognak látni, és sokat kapnak az előadástól. 

Hogyan kerültetek Svédországba az előadással? 

Kint élő magyarok szerveznek maguknak színházi előadásokat minden évben, és meghívták az Egyasszonyt Stockholmba. Nagyon szeretik a színházat, és a monodrámák, a néhányszereplős darabok ideálisak, mert könnyedén utaztathatók. Izgalmas, nagy élmény volt nekünk is. 

Az interjút L. Horváth Katalin készítette.

(Forrás: Jurányi Ház)

Kapcsolódó cikkek

Tenki Réka: „Nem akarom a félelmekre pazarolni ezeket az éveket”
Tenki Réka Európa legígéretesebb színészei közé került
Tenki Réka „Úgy lejönni a színpadról, hogy aznap csináltam valami fontosat”
Péterfy-Novák Éva: „Én éltem át, mégis a testvérem rettegi végig az életét”
Ki vagyok éhezve a filmre – Interjú Tenki Rékával
Tenki Réka: „Az új helyzetek mindig építik az embert”
„Többször is volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, hogy legyőz ez a történet” (7óra7)
Színikritikusok Díja 2016 - Ők a nyertesek