„Sok afrikai barátom volt, akiket szenteste is rendre meghívtam hozzánk”

Oberfrank Pál, a veszprémi teátrum igazgatója pályájáról, vallási és művészi hitéről, közte a remény és a minőségi szórakoztatás fontosságáról is mesélt az Origónak.

Oberfrank Pál színművész 1991-től tizenhét éven át volt a Vígszínház társulatának tagja, majd kétévnyi szabadúszás után a veszprémi Petőfi Színház igazgatója lett. Mindmáig ő vezeti a teátrumot.

Már a budapesti Piarista Gimnázium diákjaként szerepelt a Piarista Színpad előadásaiban. Ám csak a Külkereskedelmi Főiskola áruforgalmi szakának elvégzése után jelentkezett a színművészeti főiskolára. „Azt éreztem: a színház nagyon távoli, misztikus terület, ahová csak valamiféle kiváltsággal lehet eljutni. Az átváltozás csodája, amit diákszínjátszóként megéltem, csak ráerősített erre. Végül persze mégis a színház felé fordultam, mert az ismeretlentől való félelem mellett ott volt bennem az ismeretlen iránti vonzódás is” – meséli az interjúban arról, miért várt ennyit a színészi pálya előtt.

                                            Oberfrank Pál

Oberfrank Pál hívő ember, amely a Kádár-korban nem számított jó pontnak a káderlapokon. Amikor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre felvételizett, közölték vele, hogy „még az intézmény neve sem kompatibilis a piarista érettségivel. Átirányítottak a Külkereskedelmi Főiskolára, ahol már nem éreztem a hitemből származó hátrányokat” – emlékezik.

Ezzel együtt sosem tartotta magát vaskalaposnak. „A piaristáknál világra nyitott, befogadó szerzetesek között nevelkedtem, ahogy a családom is ilyen volt. A külkeren sok afrikai barátom volt, akiket szenteste is rendre meghívtam hozzánk” – idézi fel.

A Színműn Marton László osztályába került, és ezek az évek nem teltek felhőtlenül a számára. „A színházi mogulok, tanáraink közelsége felerősített bennem valamiféle szorongást. Ez talán a személyiségemhez tartozó érzés, amely a családban, a reverendás szerzetesek között részemmé lett tekintélytiszteletből fakadt” – mondja, hozzátéve – „Saját szorongásomhoz az is hozzájárult, hogy a Horvai István és Kapás Dezső vezette párhuzamos osztályt, Alföldi Robiékat favorizálták a megmondó emberek. És azt is tudtam, hogy az intézményből ki is lehet rostálódni”.

       Oberfrank Pál Az utolsó sikoly előadásában (forrás: Petőfi Színház)

Ezzel együtt sok mindent szeretett a Színműn, legjobban azt, hogy megtanulta, hogyan lehet önmagából építeni fel egy figurát. „Megértettem: bármit csinálok színészként, abban önmagamról is vallanom kell. Mert a külsődleges eszközökkel felépített figuráról a néző azonnal megérzi, hogy kamu, és valójában nincs is jelen a színész. Nem lehet megúszni az önanalízist, de nem is céltalan: kellő bátorsággal bármely színpadi alakban megtaláljuk azt a vonást, amely ott rejlik bennünk. Ha ez megtörténik, akkor leszünk igazán hitelesek, a szerepben is önazonosak, ugyanakkor hasonlíthatatlanul egyediek” – emlékezik.

A Vígszínházban annak idején úgy élte meg, hogy a második, harmadik vonalba tartozó színészként foglalkoztatják. Pontosan ő sem tudja ezt megmagyarázni, de „nem volt az övék egészen”. „Azzal együtt sokan kedveltek, Palcsikának hívtak, mégis úgy voltak velem: becsületes, rendes ember vagyok, de mégsem közülük való. Lehet, hogy nem is kell komolyan venni, de azért az ironikus megjegyzésekből is sok minden kiderült, ahogy például rácsodálkoztak, hogy „miféle" napilapokat olvasok” – morfondírozik az interjúban.

„Hosszú évtizedek teltek el egy olyan rendszerben, amelyben azt mondták, hogy a világ istentelen, a hit babona. Valójában sosem volt istentelen a világ, de aki őrizte a hitét, az sokak számára elfogadhatatlanná vált” – fűzi hozzá.

Hogy ezek után mi az, ami miatt mégis tizenhét évig ott maradat? „A színház társulata és szakmai színvonala mellett az is ott tartott, hogy Marton László – akivel máig jóban vagyunk – úgy éreztem, nagyon szeretett” – válaszolta.

Oberfrank Pál

Marton Lászlót néhány hónappal ezelőtt többen is szexuális zaklatással és hatalommal való visszaéléssel vádolták meg, azóta lemondott a vígszínházi főrendezői posztjáról, és elhagyta a Vígszínházat. „Súlyosnak érzem azt a bátorságot, ahogyan sokan ítélkeztek róla. Képtelenségnek tartom, hogy Marton László nem lehet tagja a Vígszínháznak” – vélekedik erről Oberfrank Pál, hozzátéve – „Bibliai történet jut eszembe az ügy kapcsán, amelyben a farizeusok odavezetik a prostituáltat Jézus elé, aki nem szól semmit, csak elkezdi leírni bűneiket a homokba. A farizeusok eloldalognak, s amikor Jézus ott marad a prostituálttal, azt kérdezi: hol vannak a többiek? Elmentek? Menj te is, és többé ne vétkezz! Ennyit tudok erről mondani”.

Az önmagunkkal és a helyzetünkkel való szembesítés, és ezen keresztül való változás színházi gondolata mellé a Magyar Teátrumi Társaság politikai nyomatékú megalakulása környékétől kezdve egyre hangsúlyosabban jelent meg a remény színházának a gondolata. Amely szerint nem annak a nehézségeit és visszásságát kell megmutatni, ami van, hanem a reményt, hogy mégis van értelme az életnek. Ezzel együtt egyre több (elsősorban vidéki) színház élére került olyan vezető, aki a remény színháza mellett a minőségi szórakoztatás népszínházi alaptételéből indult ki a pályázatában. Ami a gyakorlatban általában az operettek, vígjátékok és bohózatok arányának növekedését jelentette.

Oberfrank Pál éppen ebben az időszakban lett a veszprémi színház igazgatója, így érdekes, hogy ő mit gondol minderről. „Én abban is hiszek: az élet küzdelmességének vállalása mellett a színháznak reményt is fel kell mutatnia, és bizonyító erővel igazolnia: látszólagos értelmetlenségei ellenére van értelme az életnek. Engem a hitem is óv a nihilizmustól. Mindemellett azt gondolom: a színháznak szórakoztatnia is illik. De azt is igényesen. A szórakoztatás nem adhat felmentést a művészet gyakorlatától” – vallja.

        Koller Krisztián, Oberfrank Pál és Kurely László a Holt költők társasága előadásában (fotó: Gáspár Gábor)

A Holt költők társasága előadásában ő játssza Mr. Keatinget Veszprémben. „Számomra a Holt költők társasága nem a lázadásról szól. Hanem arról, ahogy Keating igyekszik rávezetni diákjait: találják meg önmagukat. Szóljanak, fogalmazzanak a saját hangjukon. Vállalják a maguk meggyőződését, érzéseit. Ahogy Keating, én is abban hiszek: bármely közösségnek is csak a legjobb formánkban, személyiségünk alapos ismeretében lehetünk hasznára” – vallja az előadással és önmagával kapcsolatban.

Az interjúból az is kiderül, milyen családi háttérrel indult neki a pályájának, mivel foglalkozott abban a két évben, amikor már nem volt a Vígszínházban, de még nem volt Veszprémben sem, és mennyire érte váratlanul, amikor 2010-ben Eperjes Károly megkereste, hogy pályázzanak együtt a veszprémi teátrum élére.

A teljes interjú itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

Oberfrank Pál marad a veszprémi színház igazgatója
„Szeretet nélkül sem tanítani, sem színházat vezetni nem lehet”
„Felmutatni, megőrizni a szépség, a romantika, a szerelem vágyát”
Oberfrank Pál: „Itt még eljönnek matrózblúzban színházba”
„Véget kell vetni az iszapbirkózásnak" – Oberfrank Pál mesélt