Miért a nagymamája készítette fel a Vígszínház fiatal színész-rendezőjét a pályára, és mit tart a színház legfontosabb feladatának? Interjú a 168 Órán.
Ifj. Vidnyánszky Attila Beregszászon született, és a színházzal is ott került kapcsolatba. Édesapja rendező, jelenleg a Nemzeti Színház igazgatója, édesanyja színésznő. 2010-ben felvételt nyert a Színház-és Filmművészeti Egyetem színész szakára, Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába. Egyetemi gyakorlatát a Nemzeti Színházban és a Vígszínházban töltötte.
Ifj. Vidnyánszky Attila (fotó: Toldy Miklós)
Már az egyetemi évek alatt rendezett: egyetemi hallgatókkal állította színpadra a Karnyónét, és hallgatótársai mellett Hegedűs D. Gézával az Athéni Timónt. Később is folytatta ezt a munkát egykori egyetemi társaival és fiatalabb hallgatókkal, valamint az adott színház színészeivel. Így jött létre a Liliomfi a Budaörsi Latinovits Színházban, a III. Richárd Gyulán, amely később a Nemzeti Színház repertoárjába került be, az Iván, a rettenetet a Radnótiban állította színpadra. Ezt az alkotóközösséget, amelyben Vecsei H. Miklós szerzőként és dramaturgként, Kovács Adrián zeneszerzőként vesz részt, Sztalker Csoport néven azóta is igyekeznek életben tartani.
2015-ben az egyetem elvégzése után a színikritikusok a legígéretesebb pályakezdőnek választották, 2016-ban Junior Prima-díjas lett. 2017-től a Vígszínház társulatának a tagja, ahol első szerepéért, Shakespeare Hamletjének címszerepéért megkapta a Vígszínház legjobb művészi teljesítményét elismerő Ruttkai-emlékgyűrűt.
Ifj. Vidnyánszky Attila színházi közegben nőtt fel, és jelenleg is ebben él. Az interjúban felmerül a kérdés, hogy kinek a véleményére ad leginkább egy-egy munkája kapcsán. „A legfontosabb a családom és a barátaim véleménye. Azon belül is a nagymamámé: ő foglalkozott velem kicsi gyerekkorom óta, lényegében ő készített fel erre a pályára” – válaszolja.
Arról is mesél, hogy nagymamája véleménye abban is szerepet játszott, hogy a Vígszínházhoz szerződött. „Egyszerre kínáltak színészi és rendezői feladatot. Nemcsak Eszenyi Enikő hívott, hanem Marton László és Hegedűs D. Géza is, akik osztályfőnökeim voltak a színművészetin. Az is motivált, hogy állandó társulatban nem kell mindig az alapoknál kezdeni egy próbafolyamatot” – vallja arról, azon túl melyek voltak a döntésének okai.
(A Ruttkai-gyűrű átvétele után)
Édesapja Vidnyánszky Attila, aki évek óta a legbefolyásosabb potentát a színházi világban, működését a közéletet és részben a színházi szakma is megosztónak tartja. Ezzel a névvel nem volt könnyű nekivágni ennek a szakmának Magyarországon. „Áldás és átok egyszerre, de ezen a kérdésen már túl vagyok. Volt, hogy megszenvedtem a dolgot. Édesapám előre megmondta, hogy miatta számos támadást kapok majd, mások azt javasolták, hogy változtassak nevet” – meséli a fiatal alkotó, hozzátéve, ha esetleg nevet változtatott volna, most Alakin Attilának hívnák, de ez komolyan sosem fordult meg a fejében. „Meg kellett vívnom a saját harcomat a nevemmel” – fogalmaz.
Annak, hogy édesapja kevésbé vett részt ifj. Vidnyánszky Attila színházra való felkészítésében, részben az volt az oka, hogy Debrecenbe szerződött igazgatónak a fia tizenegy éves korában, a fiú pedig Beregszászon maradt. „A helyi színházban nőttem föl. Gyerekként-kamaszként világosíthattam, kellékezhettem, kisebb szerepekben színpadra is állhattam. A családommal közösen döntöttünk arról, hogy érettségi után Budapestre jövök a színművészetire, de a nagymamám készített fel” – emlékezik a színész-rendező, hozzátéve – „Utólag kiváló döntésnek bizonyult, hogy édesapám kimaradt ebből az egészből. Tisztelem édesapám munkásságát, örök példa lesz előttem, ahogy a semmiből csinált színházat Beregszászban. Én már egészen más helyzetből futok neki az életnek”.
Folyamatos kérdés számára, hogy a rendezői vagy a színészi pályát helyezze előtérbe. „Én elsősorban színésznek tartom magam, sokkal magabiztosabb és felszabadultabb vagyok a színpadon. Akkor szeretek rendezni, ha egy összetartó, egy adott célnak mindent alárendelő közösség munkáját tudom koordinálni. Az a típusú hagyományos rendező, aki bármely színházban, bármely csapattal képes előállítani egy színvonalas kulturális terméket, valójában egy mesterember. Én nem érzem magam annak” – vallja.
Zoltán Áronnal és Csapó Attilával a Hamlet előadásában (fotó: Mészáros Csaba)
A Vígszínházon kívül csak az említett Sztalker Csoporttal tervez munkákat. „Lassan, tudatosan próbáljuk felépíteni ezt az alkotóközösséget. Úgy érezzük, egyben kell tartani azt az energiát, ami az egyetemen kibontakozott, mert máshol az ember nem tapasztal ilyet. Számomra a Sztalker Csoport a kiindulópont” – mondja.
A Hamlet vígszínházi címszerepe kapcsán tapasztalta meg, hogy van, amire a Színmű nem készítheti fel az embert. „Az egyetemen nem tanultuk meg, hogy a Vígszínház színpadán másképp kell megszólalni, másképp kell pörgetni az agyunkat, mint az Ódry Színpadon. Nekem itt máshogy szól a hangom. Tavaly nyáron meg kellett tanulnom újra beszélni. Minden reggeli és délutáni próba előtt gyakoroltunk Bagó Gizella énektanárnővel, sokszor a nagyszínpadon. Ha ő nincs, nem tudtam volna megszólalni” – meséli.
„Az a legfőbb célunk, hogy rávegyük a nézőt: ott, abban a pillanatban gondolkodjunk közösen a világról. Ne csak Hamlet elmélkedjen, hanem 1100 ember együtt” – mondja az előadás kapcsán. Azt tartja a legnagyobb sikernek, amikor a nézők ténylegesen bele is szólnak az előadásba. Egy történetet is elmesél az interjúban: „Egyik alkalommal a Hecuba-monológ alatt, amikor Hamlet azt kérdi, gyáva lennék?, felszólt valaki a nézőtérről: igen! Megkérdeztem, és ki mondja ezt a szemembe? Erre bemondta: gyáva vagy. Kérdem, hol vagy? Nagy csönd. Ki csavarja meg az orromat? Csönd. Megtéped a hajamat? Csönd. Aztán két jelenettel később azt mondja Hamlet: mutassatok nekem egy olyan embert, aki nem rabja semmilyen szenvedélynek. És akkor feltette a kezét. Király Danival, azaz Horatióval odamentünk hozzá, és megöleltük. Óriási tapsot kaptunk”.
„Csak akkor érdemes színházat csinálni, ha a körülöttünk lévő világról akarjuk elmondani a gondolatainkat, megfogalmazni az érzéseinket. Megértem, ha egy színházi előadás célja pusztán a szórakoztatás, de nézőként is azt szeretem, ha provokáció történik a színpadon, ha megmozdul bennem valami, amin utána még sokáig rágódhatok. Egyre kisebb a rés az emberek lelkében, de a színháznak – mindegy, milyen formában – be kell találnia” – vallja a színházról.
Ifj Vidnyánszky Attila és Király Dániel a Háború és békében (fotó: Toldy Miklós)
A színházi szakma megosztottsága is szóba kerül, amelynek létrejöttében, felerősödésében édesapjának, Vidnyánszky Attilának is fontos szerepe volt és van. „Olyan emberek generálják a legtöbb feszültséget a színházi világban akkor is, most is, akik többnyire nem látnak bele, nem is értenek hozzá, vagy pusztán csak így tudnak érvényesülni. A színházat érintő közéleti-politikai viták nyilván érdekesek a nyilvánosság számára, de a szakmán belül azért pontosan érzékelni lehet, ki milyen színvonalat képvisel” – véli ifj. Vidnyánszky Attila.
Cseri Péter, az interjú szerzője úgy találja, hogy ifj. Vidnyánszky Attila küldetéses ember. „Tudja, akad olyan gimnáziumi osztálytársam, aki az orosz–ukrán fronton szolgált ukrán katonaként. Kettős állampolgár vagyok, nekem is kétszer jött már eddig behívó az ukrán hadseregbe. Gyerekkoromban volt idő, mikor nem engedtek át a határon, előfordult, hogy elvették az útlevelem. Az egyik gimnáziumi barátom a határon seftelésből próbál megélni, az egyik egyetemi társam pedig épp New Yorkban dolgozik. Én meg kettejük között bűvészkedem egy budapesti színházban. Nincs küldetéstudatom, csak próbálom megérteni azt a világot, ami körülvesz” – válaszol erre a fiatal színházi alkotó.
Az interjúból az is kiderül, hogyan viseli, hogy édesapja folyamatosan bírálatok kereszttüzében áll, dolgozna-e például Alföldi Róberttel, akinek a Nemzeti Színházát többször is kritizálta édesapja, mi a következő tervük a Sztalker Csoporttal, és mit gondol arról, hogy egy alkotónak magánemberként kell-e reagálni olyan társadalmi, politikai jelenségekre, amelyekkel nem ért egyet.
A teljes interjú itt olvasható.
Kapcsolódó cikkek
Ifj. Vidnyánszky Attila volt a legjobb a Vígszínházban
Sok hűhó semmiért vagy korszakos előadás? – Kritikák a Víg Hamletjéről
„Vége a kamaszkornak, igyekszem felkötni a gatyámat”
Ha színészként dolgozom, szebbnek látom a világot – ifj. Vidnyánszky Attila
Nádas Péter és ifj. Vidnyánszky Attila is Arany Medál-díjat nyert
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.