Hód Adrienn: „Ezek a színházi terek már nem semlegesek”

Új bemutatója kapcsán beszélgetett a Trafó Blog a koreográfussal saját társulatáról, a Hodworksről, a kortárstánc helyzetéről és a támogatási rendszerről is. 

Hód Adrienn koreográfus az általa vezetett kortárstánc formáció, a Hodworks mellett színházi előadásokon, játék- és reklámfilmekben, valamint egyéb performance eseményeken is dolgozik. Tanít még improvizációt a Budapest Kortárstánc Főiskolán, társulatával pedig tavaly harmadszor kapták meg az év legkiválóbb táncelőadásnak járó Labán Rudolf-díjat Grace című „közösségi gyónásukért”. 

Új bemutatójuk, a Sunday február 15-én és 16-án lesz látható a Trafóban. Az előadás a táncosok önreflexiója magára a táncra és önmagukra. A Trafó Blog ennek kapcsán beszélgetett a koreográfussal többek között a Nemes Jeles Lászlóval közös munkáról, rémálmokról, és szóba került az is, hogy mit jelent táncosnak lenni. 

Sunday imázsfotó (fotó: Rácz Dániel)

Hogyan értékelnéd a Hodworks 2017-es évét? 

Szólók. Kisebb formátum, intim próbafolyamat. Repertoárjátszás hazai pályán és külföldön. Csendes, visszafogott év volt. 

A társulat tavaly lett tízéves. Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt évtizedből? Milyen elképzelésekkel alakultatok meg anno, és azok hogyan változtak meg az évek során? 

Direkt elkerültem az ünneplést, azt hiszem, nem szeretem a kerek dolgokat. Ritkán érzek büszkeséget, de talán annak örülök, hogy a mai napig képes vagyok szenvedéllyel dolgozni.  Annak is, hogy most is vannak mellettem táncosok, akik erősen határozták meg az egész Hodworks jellegét. És annak, hogy nagyszerű emberek társulnak a munkákhoz.

A Hodworks több tagjának, Molnár Csabának, Marcio Canabarronak vagy Cuhorka Emesének is vannak saját projektjei. Könnyebb vagy nehezebb úgy működtetni úgy a társulatot, hogy nem csak közös munkáitok vannak? 

Örülök ennek és nem vágyom zárt társulatra. Egyszerre fontos a közelség és a távolság is, hogy több szerepben próbáljuk ki magunkat. Hogy ne csak egymásból merítkezzünk, hanem más felületeken is szerezzünk tapasztalatokat, majd ezeket meg is osszuk egymással. Praktikusan persze ez megnehezít mindent, sokkal nehezebb a szervezés. Az egyik legutálatosabb munka a próbarend összerakása. Amikor ezt a munkát elkezdtük, akkor is sírt a szám, hogy Csucsu (Molnár Csaba táncos-koreográfus – a szerk.) nem bírom ezt, így nem lehet csinálni semmit, elegem van ebből… aztán kitartással és fegyelemmel össze lehet hozni az időt és teret, de sokszor nem könnyű. Egzisztenciálisan sem tudja csak a Hodworks „eltartani” az embereket, már csak ezért is szükséges mindenkinek valami más munka. 

A jelenlegi állami támogatási rendszerben (vagy annak hiányában) mennyire nehéz életben maradni egy, a szakma által elismert kortárs tánccal foglalkozó társulatnak? Egyáltalán mennyire lehet érezni, mondjuk a Lábán Rudolf-díjak hatását a működésetekben? 

Nehéz. Egyelőre pályázunk évi működési támogatásra. Ez egyrészt meg is köt, mert természetesen teljesíteni kell ezért a pénzért, másrészt, ha ez nem lenne, akkor ennyire sem tudnánk finanszírozni a működésünket. Sokszor gondolkodom rajta, hogyan lehetne kiszállni ebből a rendszerből, azonban még nem találtam más megoldást. De lehet, hogy így van rendjén, valamit valamiért.Tavaly tizenhárom millió forintot kaptunk tizenkét hónap működésre. A produkciós és forgalmazás pályázatok bevételei még kb. kétmillió forintot jelentettek. Amit a rendszer kér, az évi egy bemutató és húsz előadás. Budapesten a MU Színházban és a Trafóban vannak rendszeresen előadásaink. 

                              (Hód Adrienn / fotó: Hamarits Zsolt)

A vidék szinte halott a mi szempontunkból, amit nagyon sajnálok, évente általában egy-két városban sikerül játszanunk. Ez rendszerhiányosság, többen dolgoznak az ügyön, kisebb lépések történtek, de átütő látszata még nincsen. Ki vagyunk rakva a piacra. Muszáj eladni az előadásokat. Ha nincsen meghívás, akkor megáll a dolog. Egyrészt teljesíteni kell a húsz előadást, valamint, ha nincsen játszás, akkor a táncosok másfelé keresik a munkát, lehetőséget. Kell a rendszeres fellépés, és ezt nehéz megteremteni. Az remek dolog, hogy létrejött a Lábán-díj, és hogy évről évre jelölnek előadásokat, ennek van kis sajtóvisszhangja is. De nagyon zártnak érzem a közegünket. Azt hiszem, nem történt nagy változás az alatt a huszonöt év alatt, amióta a szakmában vagyok. Kisebbek persze igen, de nagyléptékűek nem. 

Állításod szerint a két előadás közötti lappangó időszakban van, amikor rengeteg irány felrajzolódik, és nehezen tudtok dönteni, máskor meg pont az ellentéte igaz: a Sunday esetében melyik helyzet állt fent? 

Több irány, kérdés és érdeklődés van. Táncra és magunkra is. Mit jelent ma táncosnak lenni? Hogyan formálja a munka a személyiséget, és a személyiség a munkát? Ott van a tánc morális megítélése is. A különböző kulturális normák és értékrendszerek jogosultsága és megértése. Hogy mi a tánc jövője? A Sunday olyan témákkal foglalkozik, mint hogy mit okoz és mi a hatása a táncnak, mi a kifejezésforma jövője, vagy hogyan formálja a munka a személyiséget és fordítva. Vannak-e a darabnak olyan konkrét üzenetei, melyeket meg tudsz fogalmazni? Mindent, ami konkrét, leírtunk az ajánlóban. 

Számodra mit jelent táncosnak lenni? 

Én már nem vagyok táncos. Körülbelül harmincéves voltam, amikor befejeztem a táncolást. Ennek már tizenkét éve. De emlékszem, amikor táncoltam, az felemelő érzés volt. Olyankor minden testrészed, az egész tested egyenrangú. És megbízol benne. Bármerre is mozdulsz, meg fogod tudni csinálni. Van egyfajta  testbizalom, a test pedig mindenfelé megy, minden helyzetben biztonságban van. Erős és ruganyos egyszerre. Uralod a teret, az időt és a dinamikát. Fantasztikus érzés. Bekerülsz egy állapotba és ömlik az egész. Táncolni nagyon jó. Én személy szerint előadni testtel egy idő után már nem annyira szerettem (talán soha nem annyira). Viszont most, hogy legutóbb szavakkal is lehetett kommunikálni (felléptem a Dollár Papa Gyermekeinek Az apáca című előadásában), sokkal jobban élveztem, mint mikor csak mozgással voltam színpadon. Most teljesen magamról beszélek: én mint előadó. Emellett a tánccal mint formaválasztással nagyon szeretek dolgozni. 

Hód Adrienn Az apácák előadásában (fotó: Véner Orsolya)

A darab megalkotásánál melyik volt számodra a legizgalmasabb rész vagy momentum? 

Az új partnerek. Három új alkotó táncos vesz részt az előadás elkészítésében, és adnak majd elő. Vakulya Zoltán, akit még régebben a Budapest Kortárstánc Főiskolán tanítottam, Jessica Simet, akit a MA-ZE formációból és a Duda Éva Társulat darabjaiból ismerem és Marin Lemic, akivel Maizban találkoztam. Mikor kint dolgoztam a Stadt Theaterben, ő éppen  ott volt táncos. Új partner még Gryllus Ábris zenész, akivel már a Szólókban is együtt dolgoztunk, most pedig ő is része a próbafolyamatnak. Vass Csenge a kellékek, a ruha kapcsán ad támogatást. Nagyon jó a csapat, élvezem velük a munkát. 

A Hodworks számos előadását adjátok el külföldre. Mik a tapasztalataid, más(milyen) darabokra van ott igény, más a befogadói közeg, mint itthon? 

Ezt sajnos nem látom át, pedig nagyon érdekel. Egyre többet gondolkozom azon, hogy a rendszer (támogatás, színházak, kurátorok) és a művészek/létrejövő műalkotások milyen viszonyban vannak egymással, hogyan mozgatja egyik a másikat. És mindehhez hogyan kapcsolódik a nézőközönség? Mi határozza meg, hogy kik jutnak el a nézőtérre? Hogyan befolyásolja a rendszer a művészetet és a művészek képesek-e befolyásolni a rendszert. 

A rendszer nagyon erős, és az elvárások is azok, nekünk kell igazodnunk, miközben meg kell teremtenünk a saját világunkat is. Sokszor érzem, hogy ezek a színházi terek már nem semlegesek. Rengeteg megtörtént előadás, élmény van bennük, olyanok, mint egy hotelszoba, amit kitakarítanak, aztán jön is a következő vendég. Hasonlítgatás van. Nem tudom, hogy ha lenne egy olyan tér, ahol például mindegy a nézők száma, ahol mindegy, hogy meddig tart az előadás, akkor máshogyan alakulnának-e az előadások? Vagy így is megtörténik-e az a szabadság, teljesen létrejön-e, amit az alkotó elképzel? Lehet, hogy ez csak az én félelmem: képes vagyok-e megengedni azt, ami sok, ami más, ami nem komfortos, meg tudom-e teremteni azt a teret vagy kontextust, ami azt elbírja. Ezen dolgozom. 

Molnár Csaba a Szólók előadásában (fotó: Dömölky Dániel)

Nemes Jeles László első filmjében, a Saul fiában te találtad ki a testek mozgatásának koreográfiáját. Mi lesz a szereped az új alkotásában, a Sunsetben?

Emlékezetes és nagyon jó munka volt. Érdekelt és nagyon sikeres volt, amit ott tudtunk csinálni. A filmezés fontos tapasztalat és élmény volt egyszerre. Előtte leginkább reklámfilmes forgatásokon és munkákban dolgoztam, ez viszont teljesen elvitt. Imádom a forgatásokat, így nagyon megörültem, amikor a Saul fia után a László elhívott a következő munkájába is. Izgatott voltam, sokat is dolgoztam. A válogatástól kezdve (körülbelül kilencven kortárs táncos szerepel a filmben) az előkészületig. Tervek, irányok, megoldások. Lényegében a dolgom több kollégával együtt a háttérjelenetek koreografálása volt. Ennek a formája, milyensége mindig az adott a jelenettől függ. Számomra is volt új, ismeretlen része a munkának, sokat tanultam közben. Nehéz volt, de azt érzem, hogy jó munkát csináltunk. Már nagyon várom a filmet. 

Tavaly Valló Péter rendező kért fel, hogy legyél a Téli rege koreográfusa a Radnótiban. Milyen tapasztalat volt nagyobb produkción dolgozni, ráadásul olyan emberekkel, akik alapvetően nem a testükkel kommunikálnak?  

Más volt, mint a mi bátran, hosszan kísérletező próbafolyamatunk. Éreztem, hogy van rendszer, a színházcsinálás rendje, amit a stáb jól ismer. Volt arról egy kép a fejükben, hogy mikor és hol kell tartani, hogy minden elkészüljön. A mi próbafolyamataink ehhez képest nagyon különbözőek tudnak lenni. Ebben a munkában én részegység voltam, alkalmazott koreográfus. A munkámat tulajdonképpen a rendező elképzelése határozta meg Sokat tanultam belőle. 

Cuhorka Emese a Szólókban (fotó: Dömölky Dániel)

A Hodworks és az alkalmazott koreográfusi munkák mellett tanítasz a Kortárs Táncfőiskolán és a Táncművészeti Főiskolán is. Hogy változott a fiatalabb generációk körében a kortárs tánchoz való hozzáállás, a róla való gondolkodás? 

A mostani csapat a Főiskolán érett, jól kommunikálnak, nyitottak, kérdeznek, komolyan veszik magukat. A régebbi emlékeim szerint ennél sokkal bizonytalanabbak voltak a hallgatók, de lehet, hogy az a magyar oktatási módszer eredménye volt. A frontális oktatás nekem is furcsa jelenség. Mikor 1993-ban bekerültem az iskolába, ott egyszer csak mindenki egyenrangú volt. Megkérdezték a véleményemet, és kérdezni is kellett, visszajelezni, önállóan vállalni és felelősséggel végiggondolni, amit gondolok, de a többiek felé is felelősséggel kellett lennem. Nekem mindez új volt, tizenhét éves koroming ilyesmit nem tanítottak az iskolában. Nem volt közelség, itt meg csak az volt. 

A frontális módszer talán azért is változott meg, mert egyre több külföldi tanuló van, akiken látni, hogy más típusú oktatási rendszerből jönnek. Vállalják, ami van, nem kell hazudozni, véleményük van dolgokról. Ettől nagyon jó partnerek a munkában. Komolyan húznak előre, bátrak, nyitottak. Engem nagyon érdekel az új generáció, kíváncsi vagyok, hogy merre mennek, hogyan használják a mozgást, a táncot. 

Mi volt utoljára, ami nagy hatást gyakorolt rád? 

Az, hogy lassan öt hónapja nem tudom mellmagasságtól fentebb emelni a jobb kezemet – valami van a vállammal, rejtélyes, lassan csak megtudom. Érdekes, hogy ebben az állapotban hogyan tudok létezni. Van, hogy megőrülök tőle, és van, hogy teljesen elfelejtem. Mindenesetre kihívás, főleg azért, mert sajnos, én nehezen bírom elviselni a hibát, amikor valami sérül, ami már nem tökéletesen olyan, mint ahogyan az el lett képzelve. Ebben kissé mániákus vagyok, és ez a helyzet elég rendesen megtöri ezt. Betörik a lovat. 

Tervek, álmok, rémálmok? 

Megyek tovább ezen a nyomon. Szeretek álmodni, legutóbb két személy voltam egyszerre. Ők ketten beszélgettek egymással, igazi erődemonstráció volt. Mind a két szereplő én voltam, az erőszakos és az áldozat is. Rémálmok is előfordulnak, de már ismerem őket.

Az interjút Kollár Bálint készítette.

(Forrás: Trafó Blog)

Kapcsolódó cikkek

Ezek voltak az év legjobb budapesti előadásai
Átadták az idei Lábán Rudolf-díjakat
Lábán-díj tizenkettedszer
Három táncos egy térbe és egy időbe zárva a nézőkkel
Hód Adrienné az idei Imre Zoltán-díj
Ismét Európa legjobbjai közé válogatták a Hodworks előadását