„Addig vagyok, amíg dolgozom.”
Koncz Gábor 1959 és 1963 között végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Két évig vidéki színházakban játszott, ám filmszerepeinek köszönhetően az egész ország megismerhette. Várkonyi Zoltán igazgatása alatt a budapesti Vígszínház társulatában játszott, majd mestere halála után, Ádám Ottó hívására a Madách Színházba szerződött. 1992-től szabadúszóként dolgozott. 2007-ben Kaszkadőr nélkül címmel jelentette meg önéletrajzi könyvét. 2012 óta az Újszínház társulatának tagja. Gödön él. Kedvenc sportjai a vízisí és a lovaglás.
Koncz Gábor
Koncz Gábor saját szavaival
„Mezőkeresztesen születtem, Matyó vidéken.
Azok közül jöttem, akiknek a hangjuk még motyogás vagy káromkodás. Ezek az emberek figyelnek engem, szeretnek. Hallgatnak rám és jönnek utánam. Apám már ötévesen feltett a ló hátára. Emlékszem, anyám és nagyanyám az ablaküvegnek nyomták az orrukat, annyira néztek, amikor vágtáztam, de nem mertek szólni, hisz patriarchális rendszerben éltünk. Nagyon büszke vagyok matyó gyökereimre és szüleimre.
A legjobban a kévét szerettem feldobni, mert ilyenkor a vasvillát is a levegőbe lendítettem, és amikor csúszott vissza, csak akkor kaptam el a végét.”
„Nekem még dolgom van ezen a világon. Addig vagyok, amíg dolgozom.”
„A karácsonyt, születésnapokat, névnapokat nem szeretem. Állandóan jön az SMS. Mindenféle telefonok, verseket írnak. Mindenki születik valamikor, mindenkit hívnak valahogy, ez nem egy érdem. Nem számít, az a lényeg, hogy mit tettél az alatt a 75 év alatt. Milyen nyomot hagysz magad után.”
Forrás: Magyar Fotóarchívum
„A gimnáziumban Kisfaludy Károly Három egyszerre darabját játszottunk, amit látott Szirtes Ádám is. Az előadás után megkeresett, és azt mondta, hogy mindenképpen felvételiznem kell a főiskolára. Innentől kezdve tántoríthatatlan voltam. Elszántságom még Olthy Magdát is meglepte, aki akkor a színművészetit igazgatta.
Az első rostán átmentem. De mivel egyetlen forintom sem volt, ezért a következő fordulóig dolgozni szerettem volna. Így hát félretéve a titkárnőt, bementem az igazgatónőhöz, aki a szemüvegét lehúzva csodálkozva nézett rám: „Te ki vagy?” – kérdezte. Elmondtam, hogy szállást szeretnék, hogy dolgozni tudjak. „Honnan veszed, hogy felvesznek, te szerencsétlen? Hisz 3500 emberből mindössze tizenkettőnek van hely.” De engem fel fognak venni – mondtam. Olthyt pedig annyira meglepte az elszántságom, hogy megkérte a gondnokot: szállásoljon el a kollégiumban. Négy évig laktam a VI. emelet 2-ben két és fél hónapon át embertelen körülmények között dolgoztam a csepeli vasöntödében. Az ott keresett ötezer forintból pedig az iskolakezdésre felruháztam magam. Ám a munkát az első két évben sem hagytam abba.”
„Nem tudnék máshol élni, nekem itt van mindenem, szeretőm, feleségem, lovaim, autóm, a gyökerem meg az emlékeim! Én ezt semennyi pénzért nem tudnám itt hagyni.”
„Az én ideálom: egy nő alkalmas legyen feleségnek, anyának. Szeresse, amiket én szeretek, tudjon otthont teremteni és repülni. Ne viseljen tornacipőt, ha piacra megy. Minden mozdulatában nő legyen. A hozzám tartozó nőtől elvárom, hogy ha nem vagyok otthon és döntenie kell valamiben, mindig gondolja végig, hogy én hogyan döntenék. Ja, és egy nő tudjon sírni, nevetni, cirógatni – nem masszírozni. Akarjon mindenkinek tetszeni. A szemével tudjon nézni, az álláig érjen a lába és rá tudjon ülni a hajára.”
„Szeretem a lovakat, szeretek főzni, vadászni, az elsők között voltam Magyarországon, aki elkezdett vízisíelni. Négyen tudtunk az országban mezítláb a vízen siklani. Amíg le nem vágtam az egyik lábujjamat fűnyíróval.”
„Nagyon nagy baj, ha elveszik a legendákat. Toldit, Dózsát… A Dózsa-féle felkelésnek most van az 500 éves évfordulója, most kellene Dózsát játszani! Én mindig szerettem volna eljátszani, de nem úgy hozta a sors, nem írtak olyan darabot. A legfontosabb: szükség van rájuk, és minden népnek megvannak a legendás alakjai, hát nekünk is kell, hogy legyenek! De én kimondhatom. Nekem nincs félnivalóm, nem nagyképűség, de tudom, hogy túlélem önmagamat, mert ötven év múlva is megy majd a 348 filmem, vagy legalábbis egy részük. Igaz, korábban is, mindig is el mertem mondani mindent…”
„Acélkoporsót készíttettem magamnak, s végrendelkeztem: állva temessenek el, mert fekve nem akarom végignézni azt a sok aljasságot, ami történik. Azt hiszitek, hogy nem vagyok normális. De hiszek a reinkarnációban, mondtam a gyerekeknek is, hogy visszajövök. Nem Európába, mert ez rémálom, hanem valahová Ázsiába.”
(Forrás: Koncz Gábor honlapja)
Kapcsolódó cikkek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.