„Minél fontosabb vagyok valakinek, nekem is annál fontosabb lesz”

Miller Zoltánnal beszélgettünk a margitszigeti Cirkuszhercegnő kapcsán hullámvölgyekről, örömökről és az operett műfaj sajátos kihívásairól is.

A Margitsziget Szabadtéri Színpadon július 20-án mutatják be Dobó Enikő és Miller Zoltán főszereplésével Kálmán Imre  Cirkuszhercegnő című nagyoperettjét, amelyet másnap is láthatunk ugyanott, akkor Eperjesi Erikával a címszerepben és Szőcs Arturral Mister X-ként.

Miller Zoltántól megtudtuk, hogyan került bele, majd néhány évre hogyan tűnt el a színházi világból, végül most mit talált meg benne, milyen egy szerelmes operett kémia nélkül, mi a legnagyobb kihívás az énekesek számára a Cirkuszhercegnőben, és mi kellene ahhoz, hogy feladva a vándoréletét egy társulathoz szegődjön. 

Miller Zoltán (fotó: Bonyhádi Zoltán / Nyugat.hu)

Baranyai Anna mondta korábban, nem törvényszerű, hogy aki felnőttként profi énekes, az már gyerekkorában is szépen énekelt. Rólad mikor derült ki, hogy jó a hangod?

Én gyerekkoromban inkább versmondó versenyeken szerepeltem és iskolai ünnepségeken szavaltam, noha otthon, hobbiból énekelgettem és táncoltam is. Hogy valaki szépen énekel gyerekként, az még semmit sem jelent, főleg egy mutáló fiúgyereknél soha nem lehet tudni, mi lesz a hangjával. 1990-ben, tizenhét évesen alakítottunk egy zenekart, amiben én énekeltem, és akkor már kiderült, hogy hanganyag az van. Ez a történet nekem innen kezdődött.

Hogyan lépett bele ebbe a történetbe a színház?

A színházi szakma a Gór Nagy Mária produkció Grease előadásában fedezte fel, hogy létezem. A következő évben még elénekeltem az Aladdint, ami akkor nagy durranás volt, érdekes módon azonban ezt követően az énekes szerepek nem nagyon találtak meg. Amit egyáltalán nem bánok, mert a prózai szerepek jó iskola volt ahhoz is, hogy a megszokotthoz képest kicsit másképpen gondolkozzak a zenés színházon belül.

Viszont aztán nagy lendülettel beindult a színészi-énekesi pályád is, ami mellett az Emberek zenekarral is nagy sikereitek voltak. Majd egyik-pillanatról a másikra 2009-ben néhány évre visszavonultál a színházi életből.

Valóban jött egy hullám, ami azért nem úgy történt, hogy tegnap még jó kedvem volt, másnap viszont elborultam. Ez akkor már egy-két éve érlelődött bennem.

Mi volt az oka?

Úgy éreztem, hogy annyit változott a világ, amivel én már nem vagyok kompatibilis. Amikor a pályára kerültem, körülbelül 70 százalékban az volt a fontos, mit és hogyan csinálsz a színpadon, 15 százalékig az, amúgy milyen ember vagy, mennyire lehet rád számítani, milyen a kapcsolatod a kollégákkal, és 15 százalékban számított, hogy mennyire pozícionálod és mutatod magad a médiában. Abban a világban éltem, amikor mások beszéltek arról, ki vagyok, és nem nekem kellet elmondanom, milyen ember vagyok. Azt kezdtem érezni, hogy egyre kevésbé számít, hogyan és milyen minőségben vagyok jelen a színpadon. Ez most körülbelül 40 százalékban érdekes, és a másik 60 százalék az, milyen intenzitással kommunikálod magadat a médiában és a közösségi felületeken.

Ezt azért nem igazán értem, mert 2009-ben népszerűségben, főként az Emberek zenekar miatt te nagyon jól álltál.

És mégsem volt elég. Az elvárás ugyanis a szinte folyamatos jelenlét volt. Márpedig a különböző kereskedelmi televíziók énekes tehetségkutató show-inak promóciójával amúgy sem tudtál versenyre kelni, ráadásul nem is akartam kiteregetni a magánéletemet vagy kitalálni különféle banalitásokat, amelyekkel be lehetett volna kerülni a bulvármédiába.

Hogy kell ezt elképzelni: azt mondták neked, hogy „Zolikám, kicsit toljad már magadat”?

Bizony megtörtént, hogy miután egyszer számomra kiderült, hogy egy bizonyos szerepet végül mégsem én kapok meg, megkérdezték, hogy „Nem csinálsz mostanában valamilyen lemezt?”. Merthogy a promóciónak jót tenne. Akkor körbenéztem, hogy jó helyen vagyok-e. A szüleimtől komoly karakánságot örököltem, amit az esetemben néha akár fafejűségnek is lehet nevezni, és ezen a ponton azt mondtam magamban, ha nem elég az, amit a színházban teszek, akkor talán nem is érdemes nekünk együttdolgozni.  

És mi változott, hogy aztán mégis visszajöttél?

Én. Most már tökéletesen tudom, mibe megyek bele és mibe nem. Megtanultam elkerülni, hogy a lelkemre menjen ez a történet. Korábban túlzás volt, hogy az otthonomnak, a hazámnak éreztem a színházat. Most ez a munkahelyem. Igyekszem megtalálni azt a fokozatot, amikor nincsen valódi hatása a magánéletemre, viszont amikor kinyílik a függöny, akkor kitoljak mindent és csak élvezzem, ami ott fent történik. Merthogy száraz munkaként nem tudnám csinálni, akkor inkább választanék jobbat: amivel többet kereshetnék kevesebb idegrendszeri nyűggel. Én ugyanis akkor tudok jól működni, ha jól érzem magam, legyen az akár dráma vagy vígjáték. Ha ez nem sikerül, technikából nem szeretem megoldani a feladatot, mert ha ezt teszem, még rosszabbul érzem magam.

És mi van akkor, ha csak a próbák során derül ki, hogy abban a felállásban nem fogod tudni magadat jól érezni?

Azt szoktam erre mondani, hogy a búslakodásra van 48 órád, a sikerre 24. Ha ezeken túlmész, túlzottan beleszaladtál. Ha azt veszem észre, hogy „atyaúristen, mit vállaltam el?!”, akkor ezt a rossz érzést 48 óráig hagyhatom magamban, de utána el kell kezdenem azon dolgozni, hogyan tehetném ezt a munkát komfortosabbá magamnak.

Szabó Máté rendező és Miller Zoltán a Cirkuszhercegnő látványterveinek elfogadásán (forrás: Szabad Tér Színház)

Mennyire érezted magad komfortosan a Cirkuszhercegnő próbáin?

A Cirkuszhercegnő egy nagyon érdekes dolog, így szerintem még egyikünk sem mutatott be darabot. Ugyanis az történt, hogy elindult a főpróbahét, ami megállt egy szerdai napon egy nyilvános főpróbával június 6-án, és majd másfél hónapra rá találkozunk. Akkor lesznek még próbák, de ez baromi nagy kihívás elé állítja a szereplőket. Én sem hobbiból kezdtem el hetente egyszer korrepetícióra járni, ahol Dobó Enikővel végigénekeljük az egész darabot. Ugyanis ezt nekem tartanom kell a torkomban, mivel ezek a szerepek nem olyanok, amit csak úgy simán elénekel az ember. A darab fel lett téve, és most nekünk ugyanazon a hőfokon kell tudnunk tartani magunkban.

Először játszol együtt Dobó Enikővel. Tőle is megkérdeztem, kíváncsi vagyok, te mit mondasz rá: hogyan jut el két színész onnan, hogy bemutatkoztok egymásnak idegenekként, addig, hogy néhány hét múlva szerelmeseket játszotok egy érzelemmel átfűtött előadásban.

Ennek van egy szakmai része, emiatt mondják a színészekre, hogy mindent el tudnak játszani. Ezeknél a szerelmes szerepeknél azonban nagyon fontos, ami Enikővel szerencsére az első pillanattól megvolt, hogy baráti, kifejezetten jó nexus legyen közöttük – hogy lehetőleg már elsőre szimpatikusak legyenek egymásnak, meglegyen az a bizonyos kémia. Ha ezek nincsenek meg, akkor mindenki énekli a magáét, és az egész szerelmes sztori elcsúszik.

Dobó Enikő arról is mesélt, hogy Szabó Máté rendezőként viszonylag szabad kezet adott nektek a másik szereposztásban szereplő Eperjesi Erikával és Szőcs Arturral együtt abban, hogy különböző habitusú figurákat és viszonyokat próbáljatok ki, ami nyomán a műfaj határai körül is kialakultak nézetkülönbségek.

Erre jó példa, amikor felmerült az ötlet, hogy kicsit dobottabb, lazább figuraként csináljam meg az egyik jelenetet. Merthogy én korábban nagyon beleálltam, és mint egy  bonviván, egy erőteljes, szerelmes férfit hoztam. Jó, mondtam, de előbb nézzük meg a dalt! Most csak próbáljuk meg így ezt a jelenetet, mondták. Meg is csináltuk Enikővel, és tök jó volt. De ahogy rátettük a dalt, az egész pocsék lett. Egy emelkedetten hömpölygő zene előtt egyszerűen nem lehetek egy nyegle pasi, bármennyire is mai és modern, mert akkor utána nem születik meg a dal, mivel annak az ég adta világon semmi köze nem lesz az előtte történtekhez. A nézők pedig nem értik, mi történt ezzel az emberrel, aki az előbb még olyan laza volt. Nem sok mindent kell eljátszani az operettben, de ami benne van, azt erősen kell. Főként, ha egy Kálmán Imre operettről beszélünk. Mert a zene és ez a stílus nem enged meg bármit.

Nem is annyira könnyű ez a könnyű műfaj?

Nehéz megtalálni azt a pontot, ahol természetesek a prózai szövegek, de nem ütik a dalokat sem. Arról nem is beszélve, hogy az énekhang legnagyobb ellensége a beszéd. Nem véletlen, hogy a prózai jelentek nagy részében mindenki azon ügyködik, hogy pozícióban tartsa a hangját. Ha ez túlzottan „jól sikerül”, akkora a próza lesz hamis, ha viszont nagyon torkos, természetes a beszéd, akkor abból elég nehéz ebben a stílusban énekelni. Meg kell találni a dolog maiságát, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az egésznek egy stílusban kell lennie, különben hiába jók egyenként, lesz egy dal, majd egy jelenet, még egy dal, még egy jelenet. Előadás viszont nem.

A Cirkuszhercegnő egy látványos produkció lesz cirkuszi akrobatákkal, zsonglőrökkel. Ez inkább segít titeket, vagy éppen nehezebbé teszi a dolgotokat?

Ez a történet a maga misztikumával és a tényleges cirkuszi környezettel nem egy szokványos operett, ezért fel lehet ilyesmivel tupírozni. Ez pluszként zseniális, de ha a darab nincsen eljátszva és a dalok jól elénekelve, akkor senkit sem fog érdekelni, hogy valaki triplaszaltót ugrott. Nekünk tehát ugyanaz a feladatunk, mint máskor.

Az tény, hogy itt most a cirkuszvilág nem csupán utalásként a háttérben fog látszani, hanem jól fókuszált nemzetközi szintű produkciókat is láthatnak a nézők. Az pedig innen kezdve a rendező és a mi felelősségünk, hogy ne csupán egy-egy kivételes akrobataszám maradjon meg az emlékezetükben.

Sosem szeretnél társulathoz tartozni?

Noha a vendégszerepléseknek megvannak a maguk nehézségei, de ott van bennük a kihívás, hogy mindig szinte elölről kell mindent kezdenem, ami viszont frissen tart. Szerintem hét évnél tovább senkinek nem szabadna egy helyen maradnia, sem színésznek, sem rendezőnek, sem színházigazgatónak.

Akkor most már marad a vándorlét?

Ha már ezt a 25 évet így kibekkeltem, úgy gondolom, igen. Ráadásul szomorúan láttam több helyen is, hogy egy színész csak addig fontos, amíg meg nem szerezték. Márpedig, és lehet, hogy ez túlzott  exhibicionizmus vagy hiúság, én szeretek fontos lenni. Ugyanis úgy működöm, hogy minél fontosabb vagyok valakinek vagy valaminek, nekem is annál fontosabb lesz a dolog, és arra sarkall, hogy még jobb legyek és még többet tegyek bele. Akkor szerződnék le egy színházhoz, ha valódi tervük lenne velem, hogy merre tartok, és ha ez a terv számomra is elfogadható.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Dobó Enikő: „Végtére is mi másért akarunk színészek lenni, mint azért, hogy játsszunk?!”
Kálmán Imre Cirkuszhercegnője a Margitszigeten
Nagyszabású jubileumi évad az idei Budapesti Nyári Fesztiválon
Baranyai Anna: „Figyelem a másik rezdüléseit, rácsatlakozom a csápjaira”
Szinetár Miklós: „Nekem az opera fizikai élvezetet okoz”
Kocsis Pál: „A halál mindent elmos abban a pillanatban, amikor megérkezik”
Kozma Attila: Ma már nem elég, hogy bemész középre és felállsz spiccre”
„Telivér versenylónak érzem magam, amely több ezer kilométerrel a lábában is vágtázik”