Nóra bekopog – Kritikák a Nóra II. előadásáról

Lucas Hnath 140 évvel később megírta Ibsen Nórájának a folytatását. Merész vállalkozásnak tűnik, kérdés, hogy tényleg elég merész-e.

Ibsen Nórája komoly felháborodást váltott ki a maga korában (1879-ben jelent meg), amikor a polgári szemléletmód nehezen (sem) emésztette meg, hogy egy anya elhagyja gyermekeit és önálló életbe kezdjen, bármilyen is legyen a házassága. A darab azzal végződik, hogy Nóra becsukja maga mögött az ajtót. Ezt a vonalat vette fel Lucas Hnath, amerikai szerző, aki az eredeti történet szerint tizenöt év elteltével Nórát visszavezeti ugyanehhez az ajtóhoz. A Nóra II. rész című darabját 2017-ben mutatták be a Broadwayn, amely azonnal besöpört nyolc Tony-díj jelölést. 

Kováts Adél az előadásban (fotó: Pénzes Kristóf)

A darabot hazánkban az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum koprodukciójában, Galgóczy Judit rendezésében és Kováts Adél címszereplésével mutatták be Szentendrén. Az előadás augusztus 31-től költözik a Belvárosi Színházba. Csáki Judit  Revizoron és Kutszegi Csaba  Kútszéli Stíluson megjelent kritikáját olvassuk egybe.

Lucas Hnath szerzői megoldását az ibseni dráma folytatásáról némi iróniával szemléli Csáki Judit az írásában. „Voltaképpen meg vagyok lepve, hogy ez a banálisnak mondható ötlet - mi lesz Nórával öt-tíz-tizenöt év múlva - nem eredményezett eddig vagy húsz folytatást, tévésorozatot, színdarabot” – fogalmaz, hozzátéve „a folytatás pedig hálás műfaj, kivált a népszerű, közismert darabok esetében, amelyek többnyire háromdimenziós figurákat szerepeltetnek. Ilyenkor ugyanis el lehet játszani például a szereplők előéletével, és ha a darab végén életben maradnak, akkor igen, az utóéletükkel is. Ráadásul erre a játékra - mert hát játék ez leginkább - nemcsak a főszereplők alkalmasak, hanem a jól megírt - mármint az eredeti mű szerzője által jól megírt - mellékszereplők is”.

„Nóra alakja kétségtelenül jól van megírva, még ha tudjuk is, hogy tézishez készült, mármint Ibsennek a házasságról, párkapcsolatról vallott írói téziséhez” – folytatja a kritikus a gondolatmenetet. Úgy találja, hogy „ez a tézis – mármint a nő helyzete egy párkapcsolatban – ma is eleven, legföljebb egészen másként, mint a 19. század vége felé”. 

Kováts Adél és Csankó Zoltán (fotó: Toldy Gábor)

A megváltozott tézist a szerző bele is írta a darabjába: „A magára, igazi, kiküzdött személyiségére és hivatására talált Nórának lesújtó véleménye van a házasságról, és amikor szembesül saját fiatal énjével a lánya személyében, ezt rendesen fel is mondja neki”. Csáki Judit véleménye szerint „íróilag ez a vonulat kissé steril (ha egy kortársi feminista vitában hallanám, azt mondanám, dogmatikus és fundamentalista), ráadásul a szöveg szintjén döcög is az egész jelenet”. „Némileg zavaros és nemigen érthető, hogy amikor Nóra minden problémája megoldódni látszik, miért nem fogadja el a megoldást, ha egyszer tényleg olyan, amilyennek mutatja magát...” – fűzi hozzá.

Úgy véli, Kováts Adél játéka az, ami ellensúlyozza a darab hiányosságait: „Kováts Adél játéka elűzi, vagy inkább eltakarja a darab papírszagát...”. „A szerző hálás lehet a színésznőnek azért a kompakt, rétegzett, sűrű alakért, aki mindjárt a legelső pillanatban egyszerre tétován és magabiztosan, elszántan és aggodalmasan, de leginkább kíváncsian megáll a nyitott ajtóban”. Mint írja, ez az előadás „legnagyobb, mondhatni, mindent elsöprő erénye”.

Az előadás erényei közé sorolja Szakács Györgyi jelmezeit is, amelyek meglátása szerint Nóra akkoriban teljesen valószerűtlen írói karrierjét is a helyére teszik. „Ezek a ruhák egyrészt korhűek, mármint Ibsen korához, másrészt kortársiak, vagyis maiak. Ezzel pedig el is van intézve a billegtetés a tekintetben, hogy mikor játszódik a darab: akkor vagy most. Nem muszáj hiteles választ találnunk a kérdésre: mennyire reális, hogy a dráma korában egy, a családját elhagyó, semmilyen szakmához nem értő asszony nőregények írójaként találjon magára. Mert ez egyébként az író jó ötletei közül való - látunk ilyesmit manapság tonnaszám” – írja. 

Bodnár Erika és Kováts Adél (fotó: Pénzes Kristóf)

„Galgóczy Judit rendezése nem kommentálja a darabot - rábízza ezt Kováts Adél alakítására, és ezzel nem járunk rosszul” – véli a színpadra állításról.

Kutszegi Csaba is iróniával kezdi az írását: „Nyilván Hnath is jól tudja, hogy manapság színház, irodalom és egyéb széplelkűség iránt jórészt nők érdeklődnek, pláne ha a jogaik, az önállóságuk a téma. Furcsa, parfümszagú macsós időket élünk: a férfitársadalom ellen lázadó nő karakterét egy férfi rajzolja meg – nyilván a nőknél jobban tudja, hogyan és mit kell tenniük a nőknek az egyenjogúságukért”.

Véleménye szerint a szerző „eléggé felületesen jár-kel a témában”. Csáki Judittal szemben úgy találja, hogy mind a jelmezek, mind a darabbeli érintkezési formák azt a képzetet keltik, hogy mindez a XIX. században történik, márpedig „akkortájt a norvég társadalomban elképzelhetetlen volt (finoman szólva is: nem tipikus), hogy egy családját elhagyó nő másfél évtized alatt álneves regényírásból meggazdagodjék”.

„De zavaró a paradoxon, hogy mindemellett a színdarab (és az előadás) természetesen a mai nézőhöz akar szólni a mai kor problémáiról. Mert a nők önállósága, egyenjogúsága ma is releváns és aktuális téma, de a női emancipáció szintje, a probléma jellemzői, központi kérdései, lényegi vonásai fényévnyi távolságra vannak a százhúsz évvel ezelőtti helyzettől” – fűzi hozzá. 

Kováts Adél és László Lili (fotó: Toldy Gábor)

„Szerintem Ibsen is azért fejezte be a színdarabját a megdöbbentő, sokkoló ajtóbecsapódással, mert a továbbiakról semmi jó tollra kívánkozó nem mutatkozott. Nórának ugyanis akkor – nem úgy, mint mai nőtársainak – nulla esélye volt az emancipálódásra. Mindezekből az következik, hogy a 19. századi Nóra-történet 21. századi folytatásának karakterei, felvetett problémái korba és társadalomba ágyazatlanul, de nem kortalanul aktuálisan lebegnek valahol a légüres térben és időben” – folytatja a darabot kritizáló gondolatmenetet.

Két jelenet esetén látja úgy a kritikus, hogy „kortalanul aktuális”: Nóra és lánya közös jeleneténél, illetve Nóra és (volt) férje utolsó párbeszédekor. „A szereplők eltérő világszemlélete eltérő színészi játékmódban, szerepfelfogásban is megjelenik. Kováts Adél (Nóra) elejétől végig hagyományos eszközökkel operál: személyiségét, tudását, tehetségét, megjelenését mozgósítja, mindezeket erőteljesen beledolgozva a karakterbe, nagyformátumú dívát vonultat fel, úgy tetszik, mintha kívülről teremtené meg és kontrollálná folyamatosan az általa jelenséggé formált alakot. Vele szemben László Lili Emmyként maga a mai korszerű, természetes fiatalság” – írja az előbbi jelenet kapcsán mindkét színész játékát méltatva.

„Nem a társadalomtudományi és lélektani mélységei miatt szerethetjük ezt az előadást, hanem mert viszonylag könnyedén (de sajnos eléggé felszínesen) sokakat érintő kérdésekről beszél. Magam persze jobban szeretem, ha a témafelvetés és -kidolgozás érdekes színházi megoldásokat felvonultatva adekvát a kérdéskör társadalmi relevanciájával, de elfogadom, hogy van olyan színház is, amelyik mondani is szeretne valamit, de nem akarja erőszakosan átlépni a nézői komfortzóna határait, amelyek között megmaradva – elméletben, nőként, férfiként egyaránt –, olykor nagyon jó elképzelnünk, hogy egyszer csak csapot-papot otthagyva, elindulunk megvalósítani magunkat” – foglalja össze véleményét Kutszegi Csaba.  

Csankó Zoltán és Kováts Adél (fotó: Toldy Gábor)

További kritikák az előadásról

Magyar Hang - Makrai Sonja: Egy nő nem lehet önmaga – Lehet-e folytatni Ibsen klasszikusát?

Lucas Hnath nemcsak egy briliáns dramaturgiával felépített méltó folytatást hozott létre, de az ibseni hagyományokat követve mégis a mai szemszögből mutat be fontos társadalmi problémákat. Olvasson tovább >>>

Népszava - Balogh Gyula: Nincs visszatérés

Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. Olvasson tovább >>>

Pótszékfoglaló - Csatádi Gábor: „Ez nem helyes: ez az ügyeskedés, ez a hazudozás – ezt hagytam itt!”

Megmutatva igényes finomsággal és a közhelyerdőn értőn keresztülvezetve, hogy minden banalitás lélekmélységig nyitható úgy, hogy abban félremagyarázhatatlanul – az önmagába szippantás erejével – magunkra ismerjünk. Olvasson tovább >>>

Kapcsolódó cikkek

,,Nóra a szabadságáért cserébe beáldozta az anyaságát” – Interjú Kováts Adéllal
Olyan, mint a rakott palacsinta
A nap fotója – A 15 év után megjelenő Nóráról