Vecsei H. Miklós: „Tudok nem jó ember lenni”

A fiatal színházcsináló hosszan és nyíltan beszélt önmagáról, a színházhoz és Marton Lászlóhoz fűződő viszonyáról is a Fuhu.hu-n.

Vecsei H. Miklós két éve tagja a Vígszínháznak. Az első évében inkább csak ott volt, a legutóbbi évadban azonban előbb A Pál utcai fiúk Nemecsekeként mutatkozott be, majd egy különös hangulatú és erejű József Attila-esten (Mondjad, Atikám!) mutatta meg a költőhöz fűződő viszonyát, viszonyunkat. Ezek mellett szerepel a Bűn és bűnhődés és főszereplő A félkegyelmű előadásában.

           Vecsei H. Miklós (fotó: Dömölky Dániel)

Még korábbra nyúlik vissza a közös munkája egykori osztálytársával, ifj. Vidnyánszky Attilával, akivel az egyetemi évek óta hoznak létre előadásokat különböző kőszínházakban, vagy éppen Gyulán. Vecsei H. Miklós ezekben a produkciókban szerzőként, fordítóként, dramaturgként vesz részt. A közös termés nagy vonalakban: egy képességes, de kissé még zavaros Athéni Timon (2015), egy szellemesen pörgő, budaörsi Liliomfi (2015), egy a Radnóti Színházat majd szétvető, őrült Iván, a rettenet (2016), egy nagyformátumú III. Richárd Gyulán (2016), egy Arany Jánost megelevenítő Kinek az ég alatt már senkije sincsen Debrecenben (2017), majd a Pesti Színházban (2018), legutóbb pedig egy szintén viharos Woyzeck a Nemzeti Színházban.

A fiatal színházcsinálókból kettejük körül szerveződő csapat Sztalker Csoport néven legutóbb első önálló produkcióját is létrehozta.  William Faulkner Míg fekszem kiterítve című kisregényét dolgozták át színpadra, amely az Ördögkatlanon mutatkozott be, ősztől azonban Budapesten is látható lesz.  

Filmsorozatokban is láthattuk, szerepelt az Egynyári kalandban és a Csak színház, más semmiben is, ám kilépett belőlük, mivel távol áll tőle az ilyen jellegű filmekkel óhatatlanul együtt járó celeblét.

Legutóbb Rómeóként láthattuk a Szegedi Szabadtéri Játékokon, egykori tanára, Hegedűs D. Géza rendezésében. Nem ez az első Rómeó alakítása, 2016-ban a Csokonai Színházban már eljátszotta Shakespeare egyik legismertebb darabjának címszerepét.

Mészáros Blankával a Rómeó és Júlia szegedi előadásában (fotó: Dusha Béla)

Szegeden a megszokottól eltérően, erősen borostásan alakította a fiatal szerelmest. „Én nem a 4500 nézőnek, hanem egyetlen embernek szerettem volna tetszeni, ő pedig a Júliát játszó Mészáros Blanka. Megkérdeztem tőle, hogy megborotválkozzam-e, azt mondta, hogy jó így, ahogy van” – mondja az interjúban ezzel kapcsolatban.

.A korábbi Rómeója is szóba kerül, ami fontos pont volt a színészi pályáján. „Akkor értettem meg, hogy nekem mi a szerepem a színházban. Emlékszem, amikor egy előadás közben egy pillanat alatt összeállt bennem az, ami a Színművészetin még csupa kétség és értetlenség volt. Persze azóta is minden nap megfordul a fejemben, hogy inkább szociális munkásnak vagy pedagógusnak kellene lennem” – fogalmaz.

Édesapja a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, azonban a szociális munka gondolata nem az ő példájuk miatt foglalkoztatja őt, hanem „azok miatt a problémák és helyzetek miatt, amelyekkel ők találkoznak. Ha azt érzem, hogy a színházunk nem elég erős, nem eléggé hat, vagy én nem tudok eléggé hatni, akkor mindig az van a fejemben, hogy nem itt kéne, hogy legyek, hanem apám, anyám mellett vagy olyanok mellett, akik segítségre szorulnak”.

A Pál utcai fiúkban (forrás: Vígszínház)

Arról a bizonyos pillanatról is mesél az interjúban, amikor összeállt benne a színház értelme. „Amikor például a debreceni Rómeó és Júliában megláttam a kriptában a Júliámat, Szakács Hajnit, a földön feküdni, akkor azt éreztem, hogy én most le tudnám győzni az egész világot emiatt a látvány miatt. Nem azt éreztem, hogy színházban vagyok, hanem tényleg ott volt életem egyetlen értelme, holtan. Az utolsó porcikámig átéltem ezt a pillanatot” – mondja. Emiatt érdemes színésznek lenni, gondolta egy pillanattal később: „De azt hiszem, nem egocentrikus kép ugrott be, hogy jaj, de jó, hogy ez megtörtént velem, hanem hirtelen megértettem, hogy mi a színház hatalma. És mi az, amit adni tud az embereknek” – fűzi hozzá a beszélgetésben.

Vecsei H. Miklós úgy érzi, az irányába mostanában megnőtt médiafigyelem túl sok volt számára, szeretne egy kis csendet maga körül. A vele készített interjúkból meglátása szerint minden őszintesége mellett is túl pozitív kép alakult ki, ami miatt sokan nem kedvelik.

Pedig mint mondja, neki is vannak árnyoldalai, amelyekről nem mesél, de a szerepeiben gyakran ezekből is építkezik. „Tudok nem jó ember lenni. Nagyon igyekszem jó ember lenni és hiszek abban, hogy vannak, akik ösztönösen azok. Ha beszélnék arról, hogy milyen az, amikor nem vagyok jó ember, nem lenne igaz, mert ez naponta változó. Nem vagyok mindennap ugyanolyan” – vallja. 

A Mondjad,Atikám! előadásában (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Mint mondja, az olyan nagy szerepekhez, mint a Félkegyelmű vagy akár a József Attila-est vagy nagyon jó színészi technika kell, ami neki bevallása szerint nincs, vagy életalapanyag. „Hozzám volt olyan kegyes az élet, hogy annyi mindent megéltem ennyi idős koromra, mint általában más sokkal idősebben. Komoly életanyagból tudok fiatalon dolgozni. Ezért nagyon hálás vagyok. Tulajdonképpen jó, hogy így alakult. De ezt az életanyagot újra kell termelni” –mondja.

Amikor Marton László zaklatási botránya elindult, aki osztályfőnöke volt az egyetemen és akit mindmáig mesterének tart, Vecsei H. Mikós kiállt mellette. Mindmáig fontosak és felemelőek számára a Marton Lászlóval folytatott beszélgetések. „Vele nagyon sokat szoktam beszélni arról, hogy a színházcsinálásnak milyen körülmények között van értelme az én szempontomból. Ő úgy ismer engem, minthogyha az apukám lenne. Talán sok szempontból jobban ismer, mint én saját magamat. Nagyon jól látja, hogy mik lehetnek az én útjaim” – mondja ezekről a beszélgetésekről.

Úgy gondolja, hogy Marton László kiírása a szakmából „egy akasztás” volt. „Az én világlátásomban minden ember egyenlőnek születik és valami miatt elkezd bűnös lenni. Ahogy Pilinszky mondja, ezért egyek vagyunk. És innentől kezdve szerintem nincs más feladatunk, mint minden porcikánkkal megérteni a másikat” – vallja.

        Petrik Andra, Vecsei H. Miklós és Orosz Ákos A félkegyelműben (fotó: Dömölky Dániel)

„Nekem lehetőségem volt most egy évig tulajdonképpen minden nap közszereplőnek lenni. Lehetőségem volt egy generációnak azt mondani, hogy szerintem merrefelé kellene nézni. Azt gondolom, hogy nagyon sok társat találtam ebben, sok ellenfelet is. Nem is ellenfelet, hanem igen sok embert, aki emiatt engem elkezdett nem szeretni. És azt a tapasztalatot vontam le ebből, hogy annyira különbözőek vagyunk, hogy nem igazán lehet jót csinálni. Én mégis szeretnék valami mellett kiállni” – mondja a közelmúlt és a közeljövő kapcsán.

„Ami mellett én kiállhatok, az legyen az én hitem, legyen valami béke, megértésközpontú világ. És ennek mentén próbáljam magamban fenntartani azt az extázist, ami nekem szinte folyamatos lételemem. Ez pedig az én választott hivatásomhoz, a színházhoz szerintem elengedhetetlen” – fűzi hozzá.

A Sztalker Csoport is szóba kerül a beszélgetés végén: „A stalker szó latin jelentése az, hogy egy ember, aki egy másik embert átvisz egy másik dimenzióba. És tulajdonképpen a színház erről kellene, hogy szóljon” – fejeződik be az interjú.

A teljes interjú, amelyet Bóta Gábor készített, itt olvasható.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Nehéz nem a szakadékba ugrani, ha ki akarunk szállni a mókuskerékből - Interjú Vecsei H. Miklóssal
Írta, rendezte és a főszerepet játssza: Vecsei H. Miklós
A látvány erejével – Kritikák Hegedűs D. Géza Rómeó és Júliájáról
Vecsei H. Miklós közösségi olvasás akciója beindult