Egy utazó a dzsungelben – interjú Szikora Jánossal

A rendező a Koronázási Szertartásjáték szombati bemutatója előtt mesélt a kezdetekről, az idei év újdonságairól és a darab nemzeti öntudatformáló szerepéről.

Immáron hatodszor rendezi meg a Koronázási Szertartásjátékot a Vörösmarty Színház igazgatója, Szikora János.

A tavalyi szertartásjáték egyik jelenete (forrás: Vörösmarty Színház)

Először is arra szeretnék magyarázatot kapni, hogy lehet ennyire szenvedéllyel beszélni a szertartásjátékról és az adott évek megkoronázott királyairól?

Az az igazság, hogy ez a szenvedély menet közben alakult ki, ahogy elkezdtem foglalkozni vele, folyamatosan húzott be magába ez a történet. Mondhatni úgy jártam, mint egy utazó, aki bemerészkedik a dzsungelbe egy keskeny ösvényen és egyszerűen nem hogy nem talál ki belőle, nem is akar kijönni, mert egyre izgalmasabbak, rejtelmesebbek még a mellékösvények is. Egy fantasztikus korszaknak bukkantam félig öntudatlanul a nyomára. Egy kincsesbányára, mert ez a korszak roppant gazdag  eseménydús, bonyolult személyes történetekben. Több száz soha meg nem írott színdarab, film, regény alapanyaga rejlik ezekben az évszázadokban.

Egyetérthetünk abban, hogy te sem gondoltad volna hat évvel ezelőtt, hogy az idő előre haladtával mindig újabb és újabb lendületet, impulzusokat kapsz?

Valóban nem, mert igazából minden egyes év tavaszán, amikor elkezdek készülni a következőre, van bennem egy görcs, hogy képes vagyok-e még valami újat kicsiholni magamból, elég érdekes lesz-e az előadás a nézők számára. Számomra ugyanis nincs rettenetesebb, mintha az ember valami olyasmit csinál, amire a néző azt mondja: jaj, én ezt már láttam. Rettegek az önismétlés veszélyétől, ami különösen veszélyes, ha a rendező helyhez és tradíciókhoz van kötve. Azt gondolom, hogy ebből a görcsből szinte minden évben tiszta lelkiismerettel jöttem ki, mert úgy érzem mindig sikerült megújulnia a szertartásjátéknak. A titok talán az lehet, hogy maga a kor annyi nyersanyagot és újdonságot hordoz magában, hogy a megújulás lényegében biztosítva van.  

Az is óriási játékteret adhat, hogy a mai kor eszközeivel próbálod meg felidézni a múltat.

Persze, ne tagadjuk, hogy ez egy hatalmas játék. A kisfiamnak nemrég építettünk egy homokozót, mondtam is neki, hogy Fehérváron én is rendelkezem egy hatalmassal. Jó érzés eljátszani ezzel az óriási homokozóval: építek és rombolok. Szóval igen, ez egy számos variációt magában rejtő játék.

Milyen újdonságok várhatóak idén?

Még sosem csináltam kétpólusú történetet és ennek megfelelően kétpólusú játékteret. II. András és Szent Erzsébet alakjai köré tartozó két világszemlélet párhuzamos összekomponálása lesz az egyik újdonság. A videotechnika használatára akár mondhatnánk, hogy önismétlés, ám minden évben máshogy mozgatom az operatőröket, vagy statikussá teszem őket, mint idén. Míg tavaly négy részre osztattam területüket, most egy hatalmas játékterük lesz. Ilyen monumentális formában a videotechnika még egyetlenegy szertartásjátékban sem jelent meg, mint majd most.

                                                                   (Szikora János)

A történelmi felvonulás gondolata hogyan született meg?

Érdekes módon az ötlet nem most született meg, már az első évben motoszkált a fejemben, csak már a kivitelezésére nem volt energia. A következő években aztán valahogyan elfelejtődött. A tavalyi évet azzal zártam, hogy 2018-ban mindenképpen megvalósítom, a szertartásjátékhoz szervesen hozzákapcsolódik a felvonulás.

Még négy esztendőn át biztosan folytatódik a Koronázási Szertartásjáték története. Ha most előretekintünk, 2022-ben mivel lennél elégedett?

Leginkább azzal, hogy először is jobban behozzam a köztudatba azt, hogy itt állt a Nagyboldogasszony-bazilika monumentális épülete. Akár vizuálisan, hogy hogyan képzeljük el, illetve szellemileg, hogy megértsük a jelentőségét. Ebben az épületben sűrítve tulajdonképpen az egész magyar történelem benne van.

Lényegében tehát a cél a nemzeti identitás tudatunk formálása.

Feltétlenül ez az első gondolat. A másik pedig, hogy szintén a közérdeklődést ráfordítani azokra a királyokra, akiknek az élete, uralkodása hozzájárult ahhoz, hogy ez a magyar nemzet létezhessen. Az Árpád-ház 1301-ben kihalt, mi pont azt a kilenc uralkodójának az élettörténetét mutatjuk be, akiket nemzetünk történelemformáló, karizmatikus személyiségének gondolunk. Amennyiben ezek a nagy uralkodók nem lettek volna, akkor lehet, hogy ma már nem is magyarul beszélnénk.

(Forrás: Vörösmarty Színház)

Kapcsolódó cikkek

II. András koronázása Fehérváron
Mihályi Győző: Szertartásjáték nélkül elvonási tüneteim lennének
Osváth Judit: „Szeretem, amikor masszírozza a talpamat a macskakő”