„Ezért van a színház: példabeszédeket mondani, hogy ne legyünk hülyék”

Kertész Marcella színésznő mesélt a zenés színház emberpróbáló feladatáról, az elkanászodó férfiakról és a szolnoki színházról is.

Kertész Marcella előbb négy évig tanult magánének szakon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, majd elvégezte a Színművészetit is Szinetár Miklós osztályában. A szolnoki Szigligeti Színházban kezdte a színészi pályáját, amit a Miskolci Nemzeti Színházban folytatott tíz évadon keresztül. 2008 óta ismét Szolnokon játszik, prózai és zenés szerepeket egyaránt. Legközelebb a szolnokiak Janika című előadásában láthatjuk a Városmajori Szabadtéri Színpadon augusztus 25-én este fél 8-tól.

Kertész Marcella a Janika előadásában (fotó: Barna Sándor)

Mennyit jársz a magad örömére színházba?

Mostanában ritkábban. Egyrészt mert dolgozom, másrészt nehezen szánom rá magam. Zeneművészetit végeztem, és mint ilyen a nap tizennyolc órájában zenével foglalkozom – részben elmélettel, részben gyakorlattal. Például a YouTube-on megkeresek egy Amy Winehouse számot, és azt meghallgatom sokféleképpen, ki hogy énekli. De ha éppen nem ilyesmit hallgatok, akkor kimondottan a csendet szeretem. A színházzal is így vagyok: akkor megyek el, ha érdekel a darab, vagy egy-egy közeli jó ismerősöm szerepel benne.

A Billy Elliotot láttad?

Tavaly nyáron megnéztem, mert a filmet is szerettem, és pár osztálytársam játszik benne. Nagyszerű előadás, édesek benne a gyerekek is.

A Magyar Idők egyik publicistája szerint a produkció homoszexualitásra buzdíthatja a gyerekeket.

Egyáltalán nem hiszem, hogy félreértenék. Annak idején a Harry Potterre is azt mondták, hogy majd a gyerekek ki fognak ugrálni az ablakon, látva a seprűn repülő főszereplőket. De a gyerekek nem hülyék. (nevet)

Ha már a gyerekeknél tartunk, hálás szerepnek tűnik a Janika Polgár Gizije, ahol egy színésznő a saját képzeletbeli gyerekét is eljátssza. Mennyire nehéz?

Mindenki azt hiszi, hogy nem nagy kihívás egy ugráló kisfiút eljátszani. Csakhogy ez úgy fiú szerep, hogy Gizella folyamatosan kikacsint mögüle. Nagyon nehéz jól megcsinálni azt a plusz csavart, hogy a néző azt érezze, a nőt látja a kisfiú ruhában, mégse legyen hamis és súlytalan a férfival való beszélgetése. Egyébként pedig sok örökérvényű dologról, házasságról, családról, gyerekről beszélünk az előadásban, amiket csak egy kamasz gyerek tudhat kimondani. 

Barabás Botond, Kertész Marcella és Harna Péter a Janika előadásában (forrás: Szolnoki Szigligeti Színház)

A színháznak szerinted mi a dolga ezekkel az örökérvényű dolgokkal?

Azt gondolom, hogy vannak egyetemes igazságok, amiknél nem elég az elsőbbségadás kötelező tábla, oda stoptáblákat kell kitennünk. Hiszen még azon is áthajtunk, mert hülyék vagyunk. (nevet) Ezért van a színház: példabeszédeket mondani, hogy ne legyünk azok. És ez nemcsak a nézőkre hat, de ránk, színészekre is.

Emellett pedig a színházban visszaemlékszünk olyan korokra, amelyekben nem éltünk, mégis érdekes módon pontosan tudjuk, milyen volt. Számomra például az 1900-as évek elejének fantasztikus miliője van.

Mi a fantasztikus benne számodra?

Ahogy mulatni tudtak akkor az emberek, és ne legyünk prűdök, voltak kuplerájok és igazi élet is volt. Mert a férfinak szüksége van duhajkodásra, elkanászodásra. Most sem lenne ennyi agresszió egy férfiben, ha néha kitombolhatná magát. Ráadásul a különböző női-férfi találkozások során mindenki megtanulhatta az egymás közötti „közlekedésrendészetet”. Ötezer éve a nőnél és a férfinál nincs érdekesebb!

Szolnokon gondolom, erősítés nélkül játsszátok a Janikát, a Városmajorban viszont be lesztek mikroportozva. Mennyire kell másként játszani, és mennyire van kipróbálva így az előadás?

Természetesen más lesz, de ezt meg tudjuk oldani, már csak azért is, mert többször játszottuk már hasonló módon kierősítve. Amúgy ez lesz belőle az utolsó előadás.

Sajátos helyzet a vidéki kőszínházakban, hogy egy-egy darab gyakran összesen egy évadot „bír ki”. Eljátsszátok huszonötször, és le kell venni a repertoárról.

Ez így van. Bérletben lemegy huszonnyolcszor, és négy bérletszünet van. A slágerdarabok, mint amilyen A padlás, abból viszont már ötven lement. De itt van például a Jézus Krisztus Szupersztár, amit elővettünk a következő karácsonyi időszakban is, de akkor már a négy tervezett előadásból csak kettő ment le, mert nem vették a jegyeket.  Egyszerűen elfelejtik az emberek a darabot, ráadásul limitált azok száma, akik színházi előadásokat néznek például Szolnokon.

Mennyire nehéz a búcsú a Janikától?

Sajnáljuk az előadást, mert nagyon szerettük. Nagyon jók benne a „kisebb” szerepek is. Alapvetően a színház a színházban helyzetek mindig hálásak a színpadon. Például Gombos Judit játssza az öltöztetőnőmet, aki olyan, mint egy családtag: ápolja a lelkünket, méltatlan helyzetekben lát minket, és helyt áll, amikor idegesek vagyunk és remegünk a félelemtől színpadra lépés előtt.

Te mikor szoktál remegni?

Amikor nem vagyok kész a szereppel és ezért nem vagyok biztos magamban. Szerencsére ez ritkán fordul elő.

Neked hogyan és mikor jött a színház az életedbe?

Az éneklés nagyon hamar, hiszen édesapám révén operisták között nőttem fel (édesapja Kertész Gyula operarendező – a szerk.). A szüleim bohém értelmiségiek voltak, de nem hülyék. Nem voltam jó tanuló, ám egy dolgot megköveteltek: ha tehetséges vagyok a zenében, márpedig ezt hamar kiszúrták, akkor azt kőkeményen tanuljam.

Fuvolistaként kezdtem, amiben nem voltam rossz, de mivel nem szerettem gyakorolni, így nagyon jó sem, márpedig a középiskolai felvételin tizenöt emberből összesen négyet vettek fel fuvola szakra. Óriási mázli, hogy volt szolfézs vizsga is, amin úgy énekeltem, mint egy pacsirta (nevet), és az egyik énektanár elhívott énekszakra. Kicsit féltem, hogy tizennégy évesen még korai az énekszak, de ő vigyázott a hangomra. Innen már szépen ment minden, Zeneművészeti Főiskola Debrecenben, ének-zenetanítás egy gimnáziumban, majd huszonkét évesen felkerültem a Színművészetire, Szinetár Miklós osztályába. Varázslatos éveket töltöttem ott.

A Csongor és Tünde Ledérjeként (fotó: Barna Sándor)

Mennyiben volt más, mint a Zeneművészeti?

A Zeneművészetit is szerettem, mert együtt zenélni csoda dolog, de a Színművészeti egészen más. Ott egy próbán fiatalként, amikor az ember érzékenyebb, lelkizősebb, olyan dolgokat kell kimondani, amiket néha nagyon nehéz. Erre a szakra ráadásul eleve olyanok jelentkeznek, akik szenvedélyesebbek az átlagnál. Szoktam mondani, hogy ezzel a műveltséggel magyar-történelem szakos tanárnak kellene lennem, ha nem lenne ilyen a habitusom.

Miért, milyen a habitusod?

Temperamentumos (nevet).

Szerettél tanítani?

Nagyon. Való is volt nekem, mert úgy vettem észre, hogy kedvelnek a kamaszok. Ha a színházban vannak kamaszszereplők, ők is rögtön megtalálnak.

Szerinted miért?

Valószínűleg azért, mert fiatalos a kinézetem, a habitusom, és tetszik nekik, hogy itt van egy anyányi korabeli nő, aki mégsem néniként viselkedik.

Te Miskolcról mentél át 2008-ban Szolnokra. Időközben a Miskolci Nemzeti Színház Magyarország egyik legjobb színházává vált, a szolnoki Szigligeti Színház szakmai megítélése viszont meglehetősen negatív. Te hogyan látod ugyanezt belülről?

Borzalmas érzés. Szégyellje magát a szakma!

A Cseresznyéskert előadásában (fotó: Barna Sándor)

Semmiben nincs igaza azoknak, akik szerint a szolnoki színház szakmai szintje alacsony?

Nehéz erre mit mondani. Vannak színházak, amelyeknek a szakmai megítélése nagyon pozitív, de üres a nézőterük. Egyes előadások csupán párszor mennek le, nem lehet huszonötször lejátszani, ahogy a mi előadásainkat viszont igen. Hiába magas a szakmai minőség, ha nem mennek be rá a nézők. Korábban Szolnokon is volt a miskolcihoz hasonló felfogású színház, és bizony üres volt a nézőtér. Amúgy le a kalappal a miskolciak előtt, hogy kibekkelték az első két-három évet a váltás után. Nagyon nehéz dolog ez. Itt volt például nálunk a Macbeth, aminél 30-40 szék eleve üresen maradt mindig, és a szünetben is elmentek ugyanennyien, igaz, hogy aki maradt, az imádta. Szóval, nehéz dolog.

Most több énekes színészi szereped van, mint prózai. Ez a jellemző?

Vannak kiváló prózai színészek nálunk, a nagy prózai szerepekkel inkább őket találják meg, az énekes szerepeket pedig nekem veszik elő. De minden évben játszom prózát is, életem nagy mérföldköve volt például négy éve a Cseresznyéskert Varjája, ami szerintem a drámairodalom egyik legnagyobb női szerepe.

Mi a legjellemzőbb különbség abban, ahogy egy prózai és egy énekes szerepre készülsz?

A zenés szerep komoly fizikai meló. Erre a prózai színészek csak akkor jönnek rá, amikor először kóstolnak bele. Amikor folyik róla a víz, nem kap levegőt, és nem az öltözőben várod a következő jelenetedet, hanem a takarásban tépik le rólad a ruhát, adják rád a másikat, és irány vissza a színpadra! (nevet)  A Hello Dolly!-ban például volt egy tizenhat másodperces gyorsöltözésem. Ez ilyen!

Kertész Marcella a Hello, Dolly! előadásában (fotó: Barna Sándor)

Sokan azt gondolják, hogy Oszvald Marika csak úgy ugrabugrál a színpadon. Persze! Ha ő nem ide születik, Madonna lett volna. Van egy tornász múltja, és kőkemény a csaj. És emellett egy jólelkű angyal, mindenki anyukája. Egy szívgolyó. Imádja és felkarolja a fiatalokat, egy szemernyi irigység nincsen benne. Ez pedig öntudat és önbizalom kérdése. Emberileg és színészileg is nagy csaj.

Nálunk mintha némiképpen ciki lenne, amikor egy-egy drámai színész zenés darabokban szerepel.

Magyarországon valóban van ennek egy pejoratív színezete. De nézd meg, Amerikában éppen fordítva van. Maryl Streep 60 évesen odatesz egy Mamma mia!-t, ami élete egyik legnagyobb teljesítménye lett, ahogy sok más nagy drámai színész életében is egy-egy ilyen szerep a pályája csúcsa, de legalábbis fontos mérföldköve. Ott ez nem szégyen, nálunk viszont igen. De ez nálunk is meg fog fordulni. Színészként nagyon jó kirándulni egy-egy ilyen szerepbe, amikor nem a nagy veretes drámákat játszod. És aki tehetséges, az ezt is meg tudja csinálni.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Szemere Zita: „Az szeretnék maradni, akinek születtem”
„A Group’n’Swing tizenkét éve tíz fővel bizony garázszenekarként indult”
Csonka Zsuzsanna: „Ez egy érzéki élvezet, amiért meg kell dolgozni”
Miller Zoltán: „Minél fontosabb vagyok valakinek, nekem is annál fontosabb lesz”
Dobó Enikő: „Végtére is mi másért akarunk színészek lenni, mint azért, hogy játsszunk?!”
Baranyai Anna: „Figyelem a másik rezdüléseit, rácsatlakozom a csápjaira”
Szinetár Miklós: „Nekem az opera fizikai élvezetet okoz”