„Ösztönösen ráéreztünk egymásra” – Tompos Kátya és Adorjáni Bálint

A Varsói melódia két szerelmesét alakító színész mesélt a közös játékról és az előadásról. 

Leonyid Zorin Varsói melódia című darabjának új feldolgozását láthatja a közönség a Hatszín Teátrumban. A mű középpontjában egy fájdalmas szerelem áll. Helga, a moszkvai zeneakadémián énekesnőnek készülő lengyel lány és Viktor, a borásznak tanuló orosz főiskolás fiú egymásba szeret, össze akarják kötni az életüket. De nem tehetik meg, mert szovjet állampolgár nem házasodhat idegen nemzetiségűvel. Elválnak útjaik. Tíz, majd húsz év múlva ismét összehozza őket a sors, de akkor már késő, a hajdani szerelem lángját nem lehet újralobbantani.

Tompos Kátya és Adorjáni Bálint az előadásban (fotók: Pénzes Kristóf)

A darab ősbemutatóját 1967-ben tartották a Szovjetunióban, Magyarországon pedig egy évvel később debütált, Törőcsik Mari és Sztankay István szereplésével. Színháztörténeti kuriózum, hogy Törőcsik Mari (kerek ötven éve) Helga szerepével vált a közönség és a szakma számára is elismert színpadi színésszé. Az Orlai Produkciós Iroda Kocsis Gergely rendezte előadásában a szerelmeseket Tompos Kátya és Adorjáni Bálint alakítja. 

Másfél hónapos szünet után kezdtétek újra próbálni és játszani a Varsói melódiát. Nehéz volt visszazökkenni? 

Tompos Kátya: Néha kicsit agyalnunk kellett a szövegen, de jót tett az előadásnak a szünet, gyorsan visszajött minden. 

Adorjáni Bálint: Az idő múltával érik az anyag. Jó élmény volt Szentendrén játszani, aztán volt egy némileg nehéz szabadtéri előadásunk Balatonföldváron, a Kultkikötőben. A nézők fantasztikusak voltak, de a száguldó vonatok és a bulizó fiatal focisták egy picit megnehezítették egy-két intim jelenetünket. Pont azokba a drámai pillanatokba zavartak be, amelyekben hangsúlyos lett volna a csend. 

Ilyenkor mit csinál egy színész? Hogyan oldottátok meg? 

Adorjáni Bálint: Két lehetőség van. Az egyik az, hogy a színész megpróbál reagálni, rögtönöz valamit, de ez a darab nem ad rá módot. A másik verzió az, hogy összezárunk, úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, és akkor a néző is úgy érzi, hogy az a zavaró tényező tulajdonképpen nincs is. A színháznak ez a varázsa. Szerencsére jó érzékkel össze tudtunk zárni. 

Kátya, a te dédelgetett álmod volt a Varsói melódia-előadás. Miért vágytál rá? 

Tompos Kátya: Több verzióban is láttam oroszul. Az édesanyám generációja kívülről fújja a darabot, sok előadást ő mutatott meg nekem. Ahányat megnéztem, annyiszor éreztem, hogy nekem ezzel a darabbal dolgom van. Elkezdtem vele foglalkozni, hogy mi mindent lehet belőle összegyúrni, hogyan lehetne átültetni magyar színpadra. Úgy gondoltam, ha találok olyan alkotótársakat, akiket ugyanannyira belelkesít az anyag, mint engem, akkor legyen, de ha nem, akkor nem forszírozom. Dédelgetett álmom volt, de nem akartam mindenáron létrehozni.

Kiderült, hogy van a darabnak magyar változata is Radnai Annamária fordításában. Megszereztem a szöveget, és elküldtem Bálintnak. Az is izgatott, hogy Magyarországon nem sokan játszották a darabot. Talán az lehetett a probléma, hogy kevesen mertek hozzányúlni ehhez a rendkívül érzelmes melodrámához – ami általában itthon „veszélyes terepnek” minősül. Az idősebbek Törőcsik Marit és Sztankay Istvánt emlegetik máig, azért is, mert Mari Helgaként lett elismert a színházi szakmában, a fiatal korosztály pedig a Gryllus Dorka–Simon Kornél párost emlegeti. Azt gondoltam, a mi előadásunk hozzá tud majd tenni valami újat, frisset a darab pályafutásához. 

Orlai Tibor lelkes volt? 

Tompos Kátya: Igen, de leginkább akkor, amikor már látta az egyik próbánkat. Eleinte mindenki bizonytalan volt abban, hogy lesz-e érdeklődő erre a régi időket megjelenítő szerelmi történetre. 

Adorjáni Bálint: Mindenkinek az volt az első kérdése, hogy a Varsói melódia lehet-e most aktuális. Abból indultak ki, hogy az 1968-as emblematikus előadás olyan történelmi helyzetben született, ami nagyon aktuálissá tette az itthoni bemutatót, nagyon jól szolgálta a darab konfliktusát. A mi előadásunk pedig attól aktuális, hogy két XXI. századi fiatal szerelméről, egymásért való küzdelméről szól. Egyrészt rengeteg áthallás van az ötven évvel ezelőtti és a mai kor között, másrészt az emberi viszonyok – lényegüket tekintve – változatlanok. Ha kicsit másképp is, de ugyanazokkal a problémákkal küzdünk. 

Tompos Kátya: Amióta társadalom létezik, a politika bele-beleszól a magánéletbe. Nyilván szélsőséges eset, hogy nem házasodhat össze két szerelmes, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ettől mi minden történik velük. Hogyan torzul az ember lelke, ha egy életen át megmarad a szerelem, de sosem teljesül be? Hogyan lehet örökös sóvárgásban élni? Mit okoz, ha tíz, húsz év múlva is úgy tekintünk a másikra, mint arra az emberre, aki kellett, akivel a legnagyobb érzelmeket, a legnagyobb reményt éltük meg, de el kellett szakadnunk tőle? 

Adorjáni Bálint: Az első szerelem meghatározza az egész életünket, a nőhöz-férfihoz való viszonyunkat. A darab megmutatja azt, hogyan tudja motiválni az embert egy beteljesületlen kapcsolat, hogyan tanul meg valaki a szerelme, az erős érzelmi kötelék nélkül élni, hogyan akarja a hiátusokat pótolni, hogyan akar megfelelni az elvárásoknak, és milyen az, amikor az általam játszott karakter szakmai sikerei, a látszólag rendezett magánélete ellenére is tudja, hogy azért mégis csak az a bizonyos szerelem, a kettőjük kapcsolata volt a legfontosabb. 

Tompos Kátya: A szakmai kiteljesedésük egymás hiányából is ered. Az énekesnő Helga az elfojtott érzelmekből táplálja a karrierjét. A beteljesületlen szerelem felépített benne egy szakmai tehetséget, illetve kiegészítette a tehetségét az élettapasztalattal. Nagyon sokszor így van a színészszakmában is: a hiányokat betesszük egy színházi perselybe, az agyunk hátsó részébe, hogy onnan elő tudjuk venni őket a játékunkhoz. 

Közkeletű vélekedés, hogy művészi szempontból jót tesz a szenvedés. 

Tompos Kátya: Igen, de nem direkt szenved az ember. A szenvedés hozzátartozik az élethez, ha nem lenne, nem tudnánk igazán megélni az örömöt. Ha már mindenképpen szenvedni kell, legalább legyen annyi haszna, hogy az alkotás javára fordítjuk, várat építünk belőle.   

Voltak olyan próbaidőszakok vagy pillanatok, amelyek érzelmileg megviseltek benneteket? 

Tompos Kátya: Számomra inkább megtisztító ereje van egy próbafolyamatnak. Jó érzés, hogy az ember kijátszik magából olyan feldolgozatlan érzelmeket, megoldatlan helyzeteket, amikre a próbák során jön rá. 

Adorjáni Bálint: Megdolgoztatott bennünket a próbafolyamat, de hál' istennek harmonikus volt. Kocsis Gergő nagyon jól irányított, tudta, mikor kell instrukciókat adnia. Hagyta, hogy kitapossunk bizonyos ösvényeket, aztán vagy azt mondta, hogy jó, vagy azt, hogy ne ez legyen az irány, mert ez nem szolgálja az előadást. Amikor eldöntöttük, hogy megcsináljuk a darabot, azt is eldöntöttük, hogy kivárjuk azt a pillanatot, amikor minden összeáll. Az ötlet már legalább két éve megfogalmazódott, de nem feszültünk rá. Időnként találkoztunk, és kitaláltuk, mi legyen a következő lépés.

Nagyon jó csillagzat alatt sikerült elkezdeni a próbákat. Első pillanattól kezdve teljes erővel beleálltunk. Nem volt bennünk semmiféle tapogatózás, hogy mit fog szólni a másik. Gergő Kátyával is, velem is dolgozott már, mi ketten Kátyával még nem dolgoztunk együtt, de megvolt bennünk a vágy, hogy közösen csináljunk valamit. Az első színpadi találkozásunk izgalma, öröme természetes módon vált az előadás javára, hiszen a darab is a nagy találkozásról szól.

Tompos Kátya: Három olyan ember jött össze, akik jól tudnak egymás nyelvén. Ösztönből ráéreztünk egymásra.

Úgy tudom, Törőcsik Marit is megkerested. 

Tompos Kátya: Igen, mert amikor a sűrűjében voltam, kíváncsi lettem, nekik milyen megoldásaik voltak, és nem találtam felvételt az előadásukról. A rendezők egyébként nem szeretik, ha a színészek megnéznek más feldolgozásokat, de úgy éreztem, engem nem fog befolyásolni. Mivel Marinak sincs meg a felvétel, azóta sem láttam az előadást, de valahol fel lehet kutatni, és mindenképpen megnézem majd. 

Adorjáni Bálint: Általában nem szeretem látni az elődök előadásait, a Varsóit sem akartam megnézni. A jó megoldásokat legszívesebben egyből zsebre tenné az ember, és ettől a kísértéstől meg akartam kímélni magam. Bagó Gizella énektanárnő (akihez mind a ketten járunk) elmesélt egy Sztankay-poént: amikor Törőcsik Mari Helgaként arról beszélt, hogy Vera, a lakótársa hárfázik, Sztankay azt mondta, „nem baj”. Adózni akartam a régi előadásnak azzal a gesztussal, hogy ezt a poént átveszem, de aztán végül nem került be. Ez a Varsói melódia olyan, amilyenek mi vagyunk, ahogy belőlünk fakad. Mivel először dolgozunk együtt, rengeteg figyelmet szenteltem Kátyának, és ez az előadás szempontjából is hasznos volt, hiszen Viktor, akit játszom, mint szerelmes férfi folyton figyeli Helgát, le sem veszi róla a szemét, issza a szavait. Nekem ez magától értetődő út volt. 

Tompos Kátya: Zorin úgy írta meg a szerepeket, hogy a fő szólam a lányé, a fiú pedig nagyon szépen alájátszik. Szerintem az valahol nehezebb feladat a színésznek, hogy a teljes lényével jelen legyen, mégis háttérben maradjon. 

Mennyit tudtatok arról a korról, amelyben a darab játszódik?

Tompos Kátya: Amikor kutakodtam az anyagok után, utánanéztem, hogy mi is történt pontosan a lengyelek és az oroszok között a világháborúban. Miért halljuk sokszor, hogy a lengyelek nem bírják az oroszokat, viszont a magyarokkal testvérnépnek érzik magukat? Még mindig megvan a harag vagy legalábbis az elzárkózás? Miért más a mentalitásuk? Ezek a kérdések foglalkoztattak. Sokan mondják, hogy biztosan azért, mert én is félvér vagyok, bennem is keverednek a mentalitások, és valóban így van, lehet, hogy a darab is ezért érdekel.

Utánamentem olyan információknak, amiket eddig figyelmen kívül hagytam, jó alkalom volt arra, hogy kicsit fölkészüljek történelemből, pszichológiából. Így jutottam közel a szerephez, illetve az előadáshoz. Persze a kutatások során az internet rengetegszer kidobta a Törőcsik–Sztankay párosról szóló írásokat, képeket. Dolgoztam mind a kettőjükkel. Jó viszonyt ápoltam Sztankayval és Marival is jó viszonyban vagyok. Mari idős, Sztankay sajnos már nincs is közöttünk. Nagy öröm, hogy valami olyasmit képviselünk, amit ők képviseltek régen, ahhoz nyúlunk vissza, amit ők csináltak – azt tisztelve, de mégis egy új, saját verziót létrehozva. 

Adorjáni Bálint: Szerintem az ember a pályáján nem véletlenül találkozik a darabokkal, és az adott darab mindig kinyitja egy szeletét a világnak, a történelemnek. Kátya szerepe, Helga háborútól való félelme meg is kívánta, hogy ennyit kutakodjon, én beértem kevesebbel, de azért természetesen utánanéztem a kornak. Csak addig szoktam kutatni, ameddig annyi fogódzót nem találok, amennyi motiválja a szerepformálást. Akkor döbbentem rá, hogy nem szabad túl sokat búvárkodni, amikor a Mária Terézia című koprodukciós filmsorozatban Esterházy Miklóst játszottam. Sok mindent elolvas az ember a történelmi személyről, aztán elolvassa a forgatókönyvet, ami félig fikció, és rájön, hogy, hiába ismerte meg a történelmi tényeket, a szerepet máshonnan kell fogalmazni. A háttértudás azért valahol benne van a figurában, tartást ad neki. Hitelesebb a karakter, ha ismerem például az adott kor etikettjét. A Varsói melódiához picit szabadabban nyúltunk, de azért figyeltünk arra, hogy valahogyan megidézzük azt a kort, amit játszunk. 

Nem tartottatok attól, hogy a mai néző számára túl „nyálas” lesz ez az érzelmes történet? 

Tompos Kátya: A Varsói melódia melodráma, ez elől nem menekülhetünk el, de amennyi humort beletehetünk, annyit beleteszünk. Szerintem egész egyszerűen arról van szó, hogy pontosan kell megcsinálni a melodramatikus részt, és akkor nem lesz csöpögős. 

Adorjáni Bálint: Finomhangolás kérdése. Gergő jó mederben tartotta a próbákat. Amikor úgy érezte, hogy túlcsordulunk, akkor mindig visszahozott bennünket. A darab melodrámának íródott, de semmi sem fekete vagy fehér. A színész feladata az, hogy minél árnyaltabban ábrázoljon, és adott pillanatban megmutassa mindennek az ellenkezőjét is. Legalábbis nekem igényem, amikor színházat vagy filmet nézek, hogy elgondolkodtassanak: mi lett volna, ha másképp alakul az a bizonyos dolog? A néző egy nagyon erős védőhálóval éli meg azokat a szituációkat, amiket az életében elszúrt vagy amik traumát okoztak neki: a történeten keresztül azt látja, hogyan éli meg mindezt valaki más. A színháznak ez az izgalma, ez a csodája.

Az interjút L. Horváth Katalin készítette.

(Forrás: Orlai Produkciós Iroda)

Kapcsolódó cikkek

„Az előadás legnagyobb érdeme Tompos Kátya és Adorjáni Bálint játéka”
Tompos Kátya: „Én is ebben a kettős identitásban élek”
Budapestre költöznek az Orlai Produkció nyári bemutatói