Szikszai Rémusz Tatabányán egy különös szerelem és annak végzetes következményeiként állítja színpadra Shakespeare talán legsötétebb drámáját. Interjú.

Shakespeare Macbethje számára nem a hatalomról, sokkal inkább a mindannyiunk lelkében ott rejtőző fenevad kitöréséről, két nagyon is morális lény megállíthatatlan belső romlásáról, és az ő szerelmük által alkotott „gömb” elemeire hullásáról szól. Szikszai Rémusz rendező a tatabányai Jászai Mari Színház és a Szkéné Színház közös produkciójában készült előadásról mondta el a gondolatait.

Nagypál Gábor és Danis Lídia az előadásban (fotók: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)

Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy – a közélet iránti fokozódó apátiájából adódóan – egyre jobban unja a hatalom, a hatalmi játszmák témáját középpontba állító darabokat. Akkor miért vállalta el a Macbeth rendezését a Jászaiban?

Nem vagyok hurráoptimista alkat: azt gondolom, hogy a világ egyáltalán nem arra halad, amerre szerintem haladnia kellene, de tudomásul veszem, hogy ez van. Némi szarkazmussal vagy cinizmussal, de tudomásul veszem. És közben azt is gondolom, hogy ilyen kontextusban nem akarok foglalkozni ezzel a kérdéssel. De a Macbeth számomra nem a hatalomról szól. Nekem Macbeth nem egy hétköznapi gyilkos, hanem egy tehetséges ember, akit felőröl, tönkretesz a saját hatalomvágya. Az érdekelt, ahogyan ez a folyamat végbemegy benne, ahogy fokozatosan rá kell jönnie, hogy élete legrosszabb döntését hozta meg. Hiszen végső soron azt tette, amit a legkevésbé kívánt a hazájának: felültetett az ország trónjára egy despotát, aki ő maga. Mire kormányozhatna, despotává válik. Ezt a szenvedést, lelki vívódást örökíti meg szerintem a darab. Egy belső világról szól, ami elemeire esik szét.

A Macbeth a Shakespeare-tragédiák sorában is a legsötétebb, legnyomasztóbb atmoszférájú művek közé tartozik. Milyen világot képzelt el az új rendezésben a történet kereteként?

Egyetlen színdarabnál sem mindegy, hogy mi az a világ, amiben játszódik, kik azok az alakok, akik körülveszik a főszereplőket. Jelen esetben: milyen világ az, amihez képest Macbeth és Lady Macbeth eltévelyednek, és eljutnak a királygyilkosság gondolatáig. Ez nem egy szép világ. A darab instrukciói szerint Skóciának hívjuk, de hát az, hogy mit hívunk Skóciának, már a mi értelmezésünkön múlik. A történet úgy kezdődik, hogy lázadás zajlik a regnáló király ellen. Egy szó nincs arról, hogy miért van lázadás, egy szó nincs arról, hogy miért verik le, csak annyit tudunk, hogy Macbeth, Banquóval karöltve, legyőzi a felkelőket. Végtelenül kegyetlen ez a világ, látszik, hogy itt nem nagyon finomkodnak senkivel. Ha valakit árulással vádolnak, nem állítják bíróság elé, gondolkodás nélkül kivégzik. De a harcok végeztével sem áll le a gépezet, ráadásul a lázadás után a király meg is változtatja a trónöröklés addigi szokásrendjét, amivel megfosztja Macbethet annak a lehetőségétől, hogy valaha is királlyá választhassák.

Crespo Rodrigo és Maróti Attila

Tehát a vele szemben elkövetett igazságtalanság miatti harag lehet Macbeth (Nagypál Gábor) első gyilkosságának a mozgatója?

A középkori Skóciában létezett egy örökösödési rendszer, amelyben nem a király elsőszülött fia volt a trón várományosa, hanem az országot vezető thánok választották meg maguk közül a következő királyt. Duncan, a darab kezdetén uralkodó király megváltoztatja ezt, és a fiát nevezi ki utódnak. Az egész világ megmozdul ettől – nyilván összefüggésben áll ez a lázadással, de mi, nézők, semmilyen felvilágosítást nem kapunk erről, és nem véletlen, hogy ez így van. Persze nem ez a fő mozgatója annak, hogy Macbeth megöli a királyt, de nyilván ez is szerepel az okok között.

Tudnék hasonló esetet mondani a mai politikában: Putyin kétszer volt miniszterelnök Oroszországban, majd amikor a törvények szerint már nem lehetett újraválasztani, akkor egy kormányrendelettel az államelnökre ruházta a hatalmat, majd megválasztották államelnöknek. Macbeth azzal, hogy Duncan kinevezi Cawdor thánjává, tulajdonképpen hasonlóan jár, mint Medvegyev, amikor Putyin Oroszországában megkapta a miniszterelnöki széket. „Megöleltelek, bébi, nem fogsz rosszul élni, de sosem lesz király belőled.”

Ezen a ponton válik fontossá Lady Macbeth (Danis Lídia) alakja, aki elindítja férjét a királygyilkosság és az azt követő bűntettek felé vezető úton. Hogyan lehetne meghatározni az ő kapcsolatukat?

Azt szoktam mondani, hogy ők ketten egy gömböt alkotnak. Engem ez a mindent és mindenki mást kizáró szerelem érdekel a darabban. Képzeljük el azt a konyhát, ahol egy férj azt mondja hajnali fél kettőkor a feleségének, hogy „nekem kéne vezetni ezt a gyárat, nem pedig ennek a marhának”. És erre azt mondja a feleség, hogy „jól van, csináld, azt gondolom, hogy igazad van”. Amikor olyan viszonyban élsz a feleségeddel, hogy az, amit belül, legbelül gondolsz, és legfeljebb csak magad előtt nem szégyellsz, azt nem szégyelled előtte sem. De aztán reggelre megrettensz, és akkor a feleséged visszakérdez, hogy mikor mondtál igazat: az éjszaka, vagy most, amikor jössz a kifogásokkal, hogy miért ne tegyük meg?

Danis Lídia és Nagypál Gábor

Lady Macbethet általában úgy szokták beállítani, mint egy véresszájú nőt, aki csak a gyilkolás kedvéért beletaszítja a férjét a darabban elkövetett bűnökbe. Szerintem viszont arról van szó, hogy ő az, aki rákérdez az igazságra. Arra a bizonyos fenevadra, aki – ahogy a darabban elhangzik – „kitör a lélekkerítésen”. Amely fenevad egyébként valamennyiünkben lakozik.

És Macbeth vajon mikor mondott magának és a feleségének igazat?

Arra keressük a darabban a választ, hogyan történhet meg, hogy két nagyon tehetséges és normális ember eljut addig a felismerésig, hogy „hát igen, meg kellene ölni ezt a királyt”. Lehet, hogy ez a döntés nem helyes, de ők utána soha nem bántják, nem kérdőjelezik meg egymást, semmit nem hánytorgatnak fel a másiknak, mégis egyre távolabb kerülnek egymástól. Mert egy idő után már nem lehet megállni. Amikor belenyúlsz a politikába, akkor végtelenül mocskos leszel, abból már nem lehet kiszállni. Az első tetted határoz meg, és onnan minden csak egyre szarabb lesz. Macbeth a darab végére odáig jut, hogy már olyan dolgokat kellene megtennie, amiket nem lehet átvinni senkin. Csak a saját belső félelmei motiválják, és ettől szétesik számára az egész világ. Az a világ, ami eddig egyben volt, az ő belső világa, meghasad, és ebből kihullik a felesége, a racionalitása, a becsülete, minden.

És közben, mint egy rémálomban, pontosan tudja, hogy mi történik vele, de megállítani már nem tudja a gépezetet. Szemben a III. Richárddal, itt a csúcsra emelkedésben és a bukásban nem annyira a hatalmi mechanizmus az érdekes, mint egy ember belső vívódása. Ha Macbeth – III. Richárdhoz hasonlóan – gazember lenne, akkor leszúrná Duncant, király lenne, és éjszakánként tudna aludni. De ő nem tud aludni, folyamatosan félelmek, rémképek gyötrik. Nagyon sokan halnak meg ebben a színdarabban, de belehalni csak ő és a felesége halnak bele a saját történetükbe. Az egy másik dolog, hogy mindezt ők maguk generálták. Rajtuk kívül mindenki más csak meghal.

Bizonyos értelemben tehát sebezhetőbbek, vagy érzékenyebbek, mint az őket körülvevő szereplők?

Olyan ez, mint amikor az embert felfalja egy halálos betegség: tudja, hogy melyik stádiumában van a ráknak, de már nem tudja megállítani. Ha Macbeth nem lenne morális lény, akkor mitől terjedne benne a lelkiismeret-furdalás rákja? Mitől kerülne egyre rosszabb és rosszabb helyzetekbe? Azt gondolom, hogy ő egy tehetséges, bátor és igen: morális lény, aki egyszer csak rosszul gondol valamit, elkövet egy óriási hibát, ebben a hibában megerősítést nyer a feleségénél, és belehajszolják egymást egy olyan szituációba, ahonnan nincs visszaút.

Miközben, ha a világra tekintenek, abban igazuk van, hogy ha valaki méltó lenne arra, hogy ezt az országot vezesse, az éppen Macbeth. Ebben a darabban nem látjuk Macbeth királyt kormányozni, mert nem erről szól a történet. Sokkal lényegesebb az a vívódás, ami a főszereplők alkotta gömbön belül történik – ide kapcsolódik a szerelmük is, és ezt veszi körbe a világ, amelyben élnek. Ez pedig a politika világa, ami nem egy morális világ, soha nem is volt az. Sem Shakespeare korában, sem azelőtt, sem azóta, és szerintem nem is lesz az soha.

Mit keresnek a politika racionális világában olyan transzcendens figurák, mint a szellemek vagy a – fordítástól függően – boszorkányoknak vagy vészlényeknek nevezett szereplők?

A vészlények jelenléte az én értelmezésem összefügg az előadás formájával, vizualitásával. A nézőnek nem arra kell számítania, hogy várrészleteket, mezőket meg ilyeneket fog látni díszletként – ez szerintem egyrészt kivitelezhetetlen lenne, másrészt pedig a Shakespeare-fólió tanúsága szerint maga a szerző sem jelöl meg semmiféle helyszínt. Tehát minden olyan szövegváltozat, amiben kurzívval jelölve van, hogy épp hol vagyunk, azt nem Shakespeare írta, hanem a különböző fordítók írták le a véleményüket arról, hogy szerintük hol vagyunk.

Nagypál Gábor

Az egész olyan, mint egy álom – leginkább, mint egy rémálom. Az én olvasatomban ezek a boszorkányok Macbeth fejében vannak, az ő belső hangjai. A boszorkányok azt fogalmazzák meg, amire Macbeth vágyik, és ami aztán később meg is történik. Nagyon vicces az a mondat, amikor azt mondja, hogy „Holnap korán reggel megyek a boszorkányokhoz”. Hova? A Boszorkány köz 4-be? Egyszer látta őket egy pusztán megjelenni, de akkor sem volt köze hozzá, ahogyan megjelentek, sem ahhoz, ahogyan eltűntek. A boszorkányos jelenet előtt Lady Macbeth azt mondja, „aludni kéne”. Tehát nyilván Macbeth álmában jönnek, én legalábbis erre következtetek. Szemben az eredeti szöveggel, a mi verziónkban a vészlények végig jelen vannak a színen.

Vagyis Macbethnek az első jelenettől kezdve nincs esélye rá, hogy megszabaduljon tőlük?

Biztos mindenkivel megtörtént már, hogy a fejében megszületett egy gondolat, amiről azt mondta magában, „hát nem lenne rossz, de amivel jár, az nem oké”. Na, ez a boszi: aki azt mondja, hogy „de, oké”. Ez egy folyamatos küzdelem: legyőzöd, vagy nem győzöd le a fejedben hallott hangot. És ha tíz másodperccel később nem azt mondod, hogy ez butaság, hessegessük el, akkor bármi megtörténhet. Szokták azt mondani, hogy „hessegessük el ezt vagy azt a gondolatot”. Az elhessegetnivaló a boszi. Vagy sikerül elhessegetni, vagy nem. Ahol nem sikerül, ott baj van.

Az interjút Reichert Gábor készítette.

...

A Macbethet október 20-án mutatják be a tatabányai Jászai Mari Színházban. 

(Forrás: Jászai Mari Színház)

Kapcsolódó cikkek

Szikszai Rémusz: „A színház sem kerülheti el az öntisztulást”
Szikszai Rémusz: „A tragikomédia hasonlít legjobban az élethez”
Szikszai Rémusz és a Kutyaharapás vitte el a legfőbb díjakat a VIDOR Fesztiválon
„A rendezés magányos dolog” – Szikszai Rémusz válaszolt