„Nem andalítani akarunk, hanem felrázni” – Interjú Guelmino Sándorral

A Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból tatabányai bemutatója kapcsán mondta el gondolatait a rendező.

Martin Sperr darabjának minden egyes jelenetében vadászat zajlik, a többség mindig kipécézi a nála gyengébb, sebezhetőbb kisebbséget. Bár a történet a második világháború utáni években játszódik, az általa felvetett kérdések sajnos nem vesztettek aktualitásukból – véli a Jászai Mari Színház előadásának rendezője.

Megyeri Zoltán, Pilnay Sára és Dévai Balázs az előadásban (fotók: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)

Crespo Rodrigo igazgatói kinevezése óta, 2011-től művészeti tanácsadóként és állandó rendezőként dolgozik a Jászai Mari Színháznál. Hogyan látja az eltelt éveket, honnan hova tart a tatabányai színjátszás?

Amikor elkezdtük a közös munkát, eleinte fel kellett térképeznünk, hogy mire nyitott a tatabányai közönség, és ez hogyan egyeztethető össze azzal, amit mi szeretnénk csinálni. Visszatekintve úgy látom, fokozatosan bátorodtunk fel az évek során. A legérdekesebb tapasztalat az volt, hogy a nézők nagyon „jöttek velünk” a modern dolgokban, egyáltalán nem fogadták idegenkedve a formabontóbb előadásokat sem. Igyekeztünk évadonként legalább egy olyan előadást betenni a műsorba, amivel feszegettük a határokat. Ha valami ezek közül bevált, vagy ha épp nem aratott sikert, akkor megpróbáltuk levonni a megfelelő következtetéseket.

Érdekes módon általában jól jöttünk ki az olyan esetekből, amikor aggódtunk, hogy a közönség mit fog szólni egy-egy nehezebben befogadható előadáshoz. Hogy ne menjek messzire, ékes példa erre A mi osztályunk sikere a múlt szezonban. Szerintem egy színháznak az a célja, hogy fokozatosan emelje a szintet, a nézőnek is kelljen egy kicsit „dolgoznia”. Herótom van az olyan színháztól, ami alámegy a közönségízlésnek.

Akkor a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból tekinthető A mi osztályunk folytatásának? Ez az idei „határfeszegető” darab a Jászaiban?

Igen, szerintem ebből a szempontból tekinthetünk rá folytatásként. A mi osztályunk előtörténetéhez hozzátartozik, hogy a tavalyelőtti évadban összesen két vígjátékot rendeztem – egyet Tatabányán, egyet Veszprémben –, és utólag nem nagyon voltam elégedett egyik munkával sem. Úgy éreztem, hogy ezek után muszáj valami radikálisat lépni, így jött A mi osztályunk. Azt gondolom, bátor vállalkozás volt a részünkről elővenni ezt a darabot, amellyel formailag is új utakra léptünk. Az ilyen esetekben viszont rögtön ott nehezedik az ember vállán a teher, hogy ennek a szintnek a következő munkájával is megfeleljen.

Mikola Gergő és Györgyi Anna

Szerettünk volna valamilyen módon tovább foglalkozni A mi osztályunk által felvetett kérdésekkel, mert feladatunknak tartjuk, hogy égető társadalmi problémákról is szóljunk az előadásainkban. Nem hiszek abban a színházban, amelynek nincs köze az őt körülvevő valósághoz – nem andalítani akarunk, hanem felrázni. Így jutott eszembe ez a rendkívül nehéz mű, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, és azt gondoltam, hogy ha A mi osztályunk ennyire felajzotta és ennyire kreatívvá tette a társulatot, akkor együtt ennek is neki tudunk rugaszkodni. Nyilvánvaló volt, hogy nem szabad semmilyen szempontból visszalépnünk az előző munkánkhoz képest, inkább az hajtott bennünket, hogy a tavalyihoz méltó előadást tudjunk csinálni. Ez nem azt jelenti, hogy rátaláltunk egy formára, és innentől csak azt szeretnénk ismételni, éppen ellenkezőleg: ezzel a darabbal is olyan feladat elé akartuk állítani magunkat, amire nincs száz százalékos megoldás a tarsolyunkban.

Mi az az „égető társadalmi probléma”, amitől aktuálisnak érzi Martin Sperr darabját, és ami motiválta a műválasztást?

Egy közelmúltbeli családi ebéden egy rokonunk arról tartott kiselőadást, hogy ha ’89-ben vagy ’90-ben lett volna egy forradalom Magyarországon, akkor lehet, hogy most lenne egymillió halottunk, de megtisztult volna a közélet. Én ezt borzalmas gondolatnak tartottam és tartom most is: mi az, hogy „megtisztulni”, és kitől kell „megtisztulnunk”? Sajnos rémesen aktuális ez a gondolat. Egyre inkább azt látom magam körül, hogy iszonyatosan intoleránsak egymással az emberek, a saját élete helyett mindenki a másikéval foglalkozik, a másikba köt bele.

A Vadászjelenetek a hatvanas években íródott, egy második világháború utáni német faluban játszódik, mégis nagyon élő problémát dolgoz fel. Arról beszél, hogy a gyűlölködés felszított lángja még egy világégés után sem alszik ki, hanem hosszú-hosszú időn át okoz hatalmas károkat. Tulajdonképpen a darab minden egyes jelenetében valamiféle vadászat zajlik. Valaki mindig ki van pécézve – elsősorban, de nem kizárólag a főszereplő, a homoszexualitása miatt üldözött Abram –, a falu pedig szép lassan eléri, hogy tényleg „megtisztítja” magát, megszabadul azoktól, akiket nemkívánatosnak gondol. Itt jön az az eleme a műnek, ami számomra a legdermesztőbb: miután minden eltüntetendő embert eltüntettek, nagy népünnepélyt rendeznek, és máris kezdődik az egész elölről. Mert egész egyszerűen nincs olyan, hogy örökre megtisztulunk.

Lass Bea, Megyeri Zoltán és Pilnay Sára

Jóformán az összes szereplőről elmondható, hogy örömét leli a másik megbélyegzésében, ilyen-olyan okból való kiközösítésében. Mi állhat a kényszeres „vadászat”, az – úgy tűnik – időről időre előtörő „megtisztulási” szándék hátterében?

Ennek szerintem két lélektani oka lehet. Az egyik, hogy nagyon nagy az emberekben a megfelelés, a sorba való beállás kényszere. E mögött általában az a megfontolás áll, hogy amíg lehet mást bántani, legalább addig sem mi vagyunk terítéken. A másik ok az lehet, hogy általában a nálunk gyengébbeken, kikezdhetőbbeken szoktuk levezetni a saját frusztrációinkat. Akit valamiért le tudunk nézni, arról könnyebben gondoljuk, hogy vele szemben bármilyen eljárás indokolt. Mindannyiunkban rettentő sok frusztráció van, és egyre inkább azt lehet látni, hogy a sérelmeinket azokon toroljuk meg, akik könnyebben sebezhetőek.

A darab ezen aspektusának különös aktualitást ad az elmúlt években kibontakozott menekültválság, szerephez is jut egy muszlim család az előadásban.

A darab eredetileg is úgy van megírva, hogy színre lép benne egy menekültcsalád, de ekkor még kelet-német disszidensekről van szó, akik evangélikus vallásuk miatt lesznek kiközösítve a katolikus Bajorországban. Pár évvel a darab születése után készült el a Peter Fleischmann rendezte film – amelyben egyébként a szerző játssza a főszerepet –, ott menekült házaspár helyett már török férfiak vannak. A hatvanas évek legvégén már nem volt annyira aktuális az evangélikus-katolikus ellentét, viszont akkortájt indult meg a vendégmunkás-áradat Törökország felől. Ebből a kettőből szűrtem le, hogy ezúttal talán érdemes lenne a mi korunk menekültjeit belehelyezni az alsó-bajorországi közegbe. De igazából nem is ez a lényeg: a darab nem arról szól, hogy „jaj, szegény melegek”, vagy „jaj, szegény menekültek”. Sokkal inkább azt lehet benne látni, és mi is azt szeretnénk megmutatni, hogy adott esetben bárkit bármiért meg tudunk találni, és bárkit bármiért képesek vagyunk pellengérre állítani.

Szakács Hajnalka és Dévai Balázs

Hogyan függ össze ezzel a miliővel – vagy hogyan következik belőle – a darab tragikus csúcspontja, Abram (Crespo Rodrigo) gyilkossága?

Szerintem ennek is két oka van. Az egyik, hogy adott egy olyan közeg, ahol olyan körülmények és törvények uralkodnak, amilyenek. Az erőszak itt egyfolytában jelen van. A másik része a dolognak, hogy Abram folyamatosan próbál alkalmazkodni, beilleszkedni, és önmaga ellen élni, mindent elnyomni magában. Néha persze előtörnek a vágyai, de amiatt is önmagát bünteti, nem képes felvállalni a saját másságát, pláne a második világháború utáni időkben – megjegyzem, ezen a téren azóta sem sok minden változott. Azt tudom mondani, hogy ha az ember sokáig fojt el magában valamit, az egyszer csak ki fog törni belőle.

Az viszont nem véletlen, hogy mikor tör ki: Abram éppen menekülőben van a faluból, és éppen az a lány nevezi mocskos buzinak, akivel korábban még a leginkább sikerült valamiféle kapcsolatot kialakítania. Tonka (Szakács Hajnalka) meggyilkolásához kellett az a helyzet, amelyben a főszereplő benne van, az a környezet, amely úgy működik, ahogy, és hogy a lány személyében Abram is rátalál egy nálánál gyengébb emberre, akin ki tudja tölteni a haragját. Abram olyan kutyaszorítóba kerül, amiből nincs normális kiút. Az Édes Anna jutott eszembe, amikor elemeztem magamban a gyilkossági jelenet lehetséges motivációit. Ott is ugyanezt látjuk: van egy szinte megmagyarázhatatlan gyilkosság, amelynek látszólag nincs semmilyen előzménye. Annának sincs eszköze arra, hogy olykor kitombolja magát, vagy hogy olyan örömei legyenek, amelyekkel levezetheti magáról a benne felgyülemlő feszültséget.

A darab végén, miután a falu megszabadult Abramtól, az egyik falubeli fennhangon kijelenti, hogy az „ilyenek” miatt kár, hogy Hitler már nem él. Ettől a mondattól a falu népe láthatóan megrendül. Ez még egy olyan morális gát, amelyet – legalábbis egyelőre – senki nem mer átlépni?

Ha megfigyeli, az említett mondat elhangzása után senki nem ellenkezik, sőt a hirtelen beállt csend után a többiek még rá is tesznek pár lapáttal, utána pedig nagyon elégedetten söröznek tovább. Ezzel azt akartam kifejezni, hogy ha egy efféle, súlyos mondat nyilvánosan kimondódik, annak abban a pillanatban talán van megdöbbentő ereje, de nem feltétlenül azért, mert a hallgatóság nem ért vele egyet. Könnyen elcsodálkozhatunk, ha belegondolunk abba, hogy például a rendszerváltás után még mi minden számított tabunak, és most mi számít annak. Nem is tudom, hogy egyáltalán számít-e még valami – nyilván még igen –, az viszont biztos, hogy iszonyatosan nagy utat tettünk meg ezen a téren, és nem feltétlenül jó irányban.

Mikola Gergő és Crespo Rodrigo

Mondok más példát: a gyerekkoromat Jugoszláviában töltöttem, aztán gimnáziumba már Budapestre jártam. Rendszeresen hazajártam a szüleimhez, és számomra ekkoriban vált egyre inkább érzékelhetővé az a fajta fortyogás, amely végül elvezetett a délszláv háborúig. Kísérteties volt nézni, hogyan kerül ki a palackból a dugó – és egy idő után már nem lehetett visszafogni az elszabadult indulatokat.

Tehát az ilyen mondatok elhangzása után csendes megdöbbenés helyett inkább hallgatólagos helyeslésről van szó?

Igen, abszolút. Senki nem mond semmit, a hivatalosság se kéri ki magának az említett mondatot, hanem úgy tesz, mintha mi sem történt volna – ebből le lehet szűrni, hogy ha hallgatólagosan is, de támogatják ezt a fajta magatartást. Az, hogy egy hatalom mibe szól bele, mit tűr el, az mindig a saját érdekeiről szól. Ebben az esetben arról szól a történet, hogy a falu polgármestere a rendteremtő vezető képében szeretne tetszelegni, akinek köszönhető, hogy „ezek az emberek” el lettek üldözve, meg lettek oldva a problémák, ráadásul nagyszerű a falu gazdasági teljesítménye.

Az interjút Reichert Gábor készítette.

(Forrás: Jászai Mari Színház)

Kapcsolódó cikkek

Szikszai Rémusz: „A Macbeth számomra nem a hatalomról szól”