A hosszú évek alatt folyamatosan megújuló koreográfus Délibáb címmel mutatja be legújabb darabját a MU Színházban. 

Hód Adrienn 2007-ben alapított társulatával, a HODWORKS-szel dekonstruálják a test, a mozgás, a tér és a zene kereteit, és meglepő módokon építik újjá. A társulat keménymagját szabadúszó táncosok adják, akik változó konstellációkban már évek óta dolgoznak együtt. Előadásaikat három alkalommal válogatták be az európai tánchálózat Aerowaves programjába, Magyarországon pedig többszörös nyertese a Lábán Rudolf- és Imre Zoltán-díjnak.  

Cuhorka Emese az előadás imázsfotóján (imázsképek: Ofner Gergely)

Hód Adrienn a színházat olyan biztonságos térként képzeli el, ahol a felvetett témák és a róluk szóló párbeszéd teljes mélységükben tárhatóak fel és tehetők művészileg láthatóvá. A Hodworks februárban újabb premierrel érkezik a MU Színházba Délibáb című darabjával, mely gondolatébresztő a magunktól megfogalmazott és kívülről ránk szabott kulturális és politikai valóságok küzdőterén.  

A mozdulat halála – hangzik el többek között ez a kifejezés is a bevezetőben. Milyen megoldásokkal tudjátok elérni, hogy a mondanivaló és koreográfia egymást erősítsék és mellette a közönség számára befogadható darab jöjjön létre?

Azt gondolom, hogy nem lehet általánosítani a közönséget. A közönség nagyon sokféle emberből tevődik össze, különböző ízléssel, identitással, neveltetéssel. De csak az aznapi történés is nagyon meghatározza egy néző aktuális befogadóképességét. Ezért lehetetlen egy közös befogadási mércét megjelölni. Magamon is tapasztalom, hogy az, hogy éppen hogyan érzem magam, mennyire meghatározza, hogy mennyire tudok figyelni és nyitni aznap este egy előadásra. Mennyire bírom a nyomást, hangokat, embereket, szagokat, stb. És leginkább az, hogy mi érdekel abban az életszakaszban. Nagyon különböző az elvárás, az igény, az átélés minősége. Például amikor valakinek már elviselhetetlen a hangerő, a másik ott kezd érezgetni valamit. Ezért nem lehet általánosítani a befogadhatóságot sem. 

A kreáció elején azzal a fikcióval is játszottunk, hogy nincsen néző, majd azzal, hogy specifikus nézőknek készítünk valamit, kiszolgáljuk vagy provokáljuk őket. Aztán elengedtük ezt a vonalat, mint sok minden mást is, és figyeltük, hogy mi az, ami megerősödik az anyagban. Hosszú úton eljutottunk oda, hogy az első részben felvállaljuk a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, a reményvesztettséget, drámaian, abszurditással, tele iróniával és humorral. 

Visszatérve a befogadható szóhoz: Vannak dolgok, amiket talán elsőre sokkolónak, értelmetlennek tartunk, vagy egyszerűen nem tetszik, elutasítjuk, de mégis hatással van ránk és ez nagyon is valami. Újra és újra lenyűgöz az ismeretlen, az érthetetlen, és az, hogy mennyire nehéz vele maradnunk, mert az agyunk azonnal keresi az ok-okozatot, a miértet, a felismerést, a megnevezést. Akármennyire is szeretném az elmém abban a térben – az ismeretlen terében – tartani, azonnal védekezik, keresi a kiutat. Dolgozom ezen és nagyon érdekel, hogy mi az a hely, és, hogy hogyan tartható ott az elme a folyamatos értelmezés igénye nélkül.  

                                (Hód Adrienn - fotó: Hamarits Zsolt)

Én személy szerint szeretem és igénylem, hogy kérdéseket kínáljon, és akár a befogadhatatlanság érzetét keltse az, amit látok. Ha például elutasítom, akkor ott van egy kialakult állásfoglalás, amire újra ránézhetek, hogy tényleg miről is van itt szó? Jó, ha ellenállást kelt szerintem bennünk valami. Bár az is igaz, hogy nem kell mindenkinek elmennie egy trash metál koncertre. Ott erős energiával kell a nézőnek is fellépni, partnerként, mert különben összezuhan. Sokat igényel. A kérdés, hogy ki mivel szeretne találkozni? Itt a színházban megválaszthatjuk, míg az életben már kevésbé, jön a jó és a fos is egyszerre.

Majd a bemutató és az előadások során kiderül, hogy hogyan érintette meg az embereket mennyire „befogadható” a darab. Volt egy hosszú időszak, amikor azt gondoltam, hogy minden való lehet mindenkinek, most már nem egészen gondolom ezt.  

Mik számodra a legfontosabb értékek, melyekből nem engedsz? 

Mindenből elkezdtem engedni. Évek alatt felépült egy személyiség, ami már nem annyira tetszik. Kezdi szétszedni a testet. Saját magad vagy akadálya annak, amitől szabadulnál, vagy annak, amit máshogyan szeretnél csinálni és megélni. Érzem, hogy amit tudok, ami eddig vitt és megtartott, az kezdett el akadályozni abban, hogy a dolgokat máshogyan csináljam. Mégis van valami, ami fontos érték nekem, az alkotótársakkal való nagyon személyes és mély viszony. Nagyon fontos a megbizonyosodás arról, hogy hol tartanak, hogy mit csinálnak, hogy mire hogyan reagálnak. Nem tudok most még úgy dolgozni, hogy egy teljesen eljátszott szerepet lássak, kell az ember hozzá, akkor érzem magam biztonságban, ha megfelelő erők kezében van a történés. Fontos a közös gondolat, hit, azt hiszem sokkal jobban, mint azt gondoltam. Alkotótársak.  

Ha bárhol előadhatnátok a darabot, milyen helyszínen tennétek? 

A MU Színházban :)   

Az egyre növekvő előadói stábbal hogyan éritek el a megfelelő csapatdinamikát, milyen eszközökkel találjátok meg a közös hangot? 

Tanulom. Mint azt az előbb is írtam, nagyon fontosak nekem a régen ismert alkotótársak. Volt három év, három egymást követő produkció (Ahogy azt az apám elképzelte, Pirkad, A halandóság feltételei), amikor ugyanazzal a négy emberrel dolgoztam (Molnár Csaba, Marcio Kerber Canabarro, Garai Júlia, Cuhorka Emese). Aztán az élet hozott változásokat és meg kellett oldani helyettesítéseket (Hadi Júlia, Furulyás Dóra, Ivan Björn Ekemark), és új táncos is került be az új kreációba (Vass Imre a Grace-be). Aztán újra visszatértünk egy szűkebb felálláshoz a Szólókban. De a tavalyi bemutatóban (SUNDAY) két „régi” és három teljesen új táncossal (Simet Jessica, Vakulya Zoltán, Marin Lemic) dolgoztunk együtt. A mostani kreációban pedig további két olyan táncos (Jenna Jalonen, Horváth Máté) szerepel, akikkel először dolgozunk. 

Ez a kreáció is nagyon hosszú időszakot ölelt állt. Júniusban voltak az első próbák, egy tíznapos workshop. Sok időt töltöttünk kutatással, majd analizálással, hogy kialakuljon egy közös nyelv, hogy tudjunk arról beszélni, ami történik, hogy megértsük, hogy milyen eszközökkel lehet megtartani és változtatni az anyagot. Ez rengeteg energia. Megfejtés és a történések megértése. Ebben a projektben sok idő ment el erre. Ugyanakkor, az új emberek más nézőpontokat, energiát, más gondolatiságot, reakció-lehetőséget hoznak be, ami bővíti, felforgatja az ismert erőviszonyokat.  

Hogy látod, a társulat tizenkét éves fennállása alatt hogyan változott az előadások eszköztára? Milyen hatások értek téged, mely alkotók inspiráltak a folyamatos fejlődéshez? 

Nem szeretek a múltban mászkálni. Nem szoktam hasonlítgatni a munkákat. Persze vannak köztük, amiket erősebbnek érzek és közelebb kerültek hozzám, és vannak, amik távolabb, tehát mindegyik darabhoz más a viszonyom, ami az idő múlásával még tovább változik.  

Nehéz tudatosítani, hogy milyen hatások érnek konkrétan, és minek mekkora a súlya, behatása, mert annyira összetett és titokzatos, hogy hogyan működik ez az „inspirálódás”, konfliktus-teremtődés, téma- és kérdésfelvetés. Minden összeérhet. De mégis, ami leginkább mozgat, talán az az igazságtalanság, a hierarchia, a dominancia, a hatalom, a hit, az ismeretlen, az ellenállás, a másság, az elfogadás, a játék, a fikció, az anarchia... 

Hogyan tudsz minden daraboddal megújulni? 

Én nem akarok semmit. Csak benne vagyok nagyon régóta. Lényegében kilenc éves korom óta ezen a terepen is létezem, és túl sok időt töltök a munkámmal, ezért érdemes olyan irányba menni, ami nekem is izgalmas, új, kihívás, meg kell fejteni, ismerni, eldobni, újat találni. Meg mindig folyamatosan változtunk, és ez a változás szerintem nagyban befolyásolja azt, amit és ahogyan készítünk. 

Mi jelenti számodra a kikapcsolódást a munkán kívüli életben? 

Minden más, ami nem a stúdióban, színházban vagy a laptop felett töltött idő. Kimondottan szeretem a monoton és egyszerű dolgokat. Például csak menni, nagyon sokat menni, egyik láb a másik után, megnyugtat, egyszerű és közben nézem, hogy mi van körülöttem. Szeretem azokat a helyeket, amiket jól ismerek, de szívesen megyek idegen területekre. De rengeteg mindent szeretek csinálni, hosszú lenne elmesélni. 

...

A Délibáb február 8-9-én, illetve március 17-18-án látható a Mu Színházban.

(Forrás: MU Színház)

Kapcsolódó cikkek

„Ha itt elindulsz egy úton, onnan már nehéz visszatáncolni”
Hód Adrienn: „Ezek a színházi terek már nem semlegesek”