Menni vagy nem menni? – Kritikák a budapesti Katona Bánk bánjáról

A kritikák tanúsága szerint, ez egy fontos előadás. Kérdés, mennyire hozzák meg a kedvünket ahhoz, hogy meg is nézzük.

Tarnóczi Jakab rendezése ab ovo jelentőségteljes vállalás, hiszen a budapesti Katona József Színházban első alkalommal állították színre névadójuk fő művét, miként az is izgalmas kérdés, hogy a legújabb alkotói generáció mit kezd drámairodalmunk e klasszikus darabjával, nemzeti drámatriászunk (Bánk bán, Az ember tragédiája, Csongor és Tünde)   zászlóshajójával.  Valamit ugyanis kezdeni kell vele, mert bár örökérvényű és/vagy mindmáig érvényes kérdéseket feszeget (pl. szerelem, hatalom, hazaszeretet, függetlenség és alárendeltség), és napjainkban kiváltképpen  aktuális problémákra (pl. idegenekhez való viszony, a nők megítélése és helyzete hatalmi pozícióban, illetve a családban, az ország vezetőinek felelőssége) hívja fel a figyelmet, archaikus nyelvezete, dramaturgiai hiátusai feladják a leckét a mindenkori alkotóknak. Fritz Gergely  Szinhaz.net-en és Pikli Natália  Prae.hu-n megjelent írását olvastuk egybe.

Dankó István (lent), Bányai Kelemen Barna (fent) - fotó: Dömölky Dániel

Tarnóczi Jakab nem egészen két évvel ezelőtt hívta fel magára a figyelmet, amikor egyetemi hallgatóként az Ódry Színpadon színpadra állította Kleist A Schroffenstein család című drámáját, rá kilenc hónappal pedig már a budapesti Katonában rendezte meg Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát.  Fritz Gergely arra a sajátos, és nem csupán Tarnóczira jellemző jelenségre is reflektál írásában, hogy fiatal alkotók rendre klasszikus darabokkal dolgoznak. Meglátása szerint, ennek a jelenségnek a mélyén nem a klasszikusokhoz való vonzódás, de még csak nem is feltétlenül a kortárs újraértelmezés vágya áll, hanem egyfajta „kényszer”, amely a jelenlegi színházi struktúrából és gondolkodásmódból fakad: „a fiatal alkotóknak el kell fogadni a klasszikusokra épülő és azokat receptszerűen újrajátszó hazai színház struktúráját, s maximum ezen belül marad tere a kísérletező kedvnek”.

Ezzel együtt, a szerző véleménye szerint, a rendező „a nemzeti drámánkként számon tartott Katona József-műről is tud a mának szóló, érvényes üzenettel előállni”, miközben „Tarnóczi rendezése nem kecsegtet radikálisan új olvasattal, s úgy tűnik, az előadás maga sem szeretné ezt a látszatot kelteni. Kitűnő ötletek, bátor, különutas megoldások és lelemények jellemzik ezt a főként vizuálisan friss és üde Bánk bánt”.

Dér Zsolt és Pálos Hanna (fotó: Dömölky Dániel)

Fritz Gergely kiemeli a szöveg színpadra írásának – a fent említett nehézségek miatt különösen értékes – erényeit: „Érződik a roppant dramaturgiai és szövegelemzési munka (dramaturg: Varga Zsófia), amely a próbafolyamat jelentékeny részét kitehette”, miként a színpadra állítás ironikus jegyeit is méltatja. „A csavaros mondatok, tömör és sűrű verssorok szikár stílusban és pontosan tagoltan hangoznak el a színpadon, a szöveg cirádás ékességét pedig a színészek szövegmondása külön érzékelteti, ami megkapóan kellemes humort kölcsönöz az előadásnak.”

Az általa megfogalmazott egyetlen kritikus észrevétel éppen erre, az iróniára, pontosabban azokra a pontokra vonatkozik, amikor ez az irónia nincsen jelen az ez előadásban: „az iróniaforrás elapadása üresjáratokat eredményez”.

„Tarnóczi rendezése egy jól komponált, irodalmi alapú szövegszínház, ami a szokásos patetikus óvatoskodás helyett újraolvas és értelmez, ám a felmutatás mellett a Bánk bán ideológiai értelmezéshagyományát nem piszkálja meg (bár mindennek a lehántása már önmagában egy markáns és bátor ideológiai állásfoglalás)” – foglalja össze a szerző a véleményét gondolatmenetének zárásaként.

Bányai Kelemen Barna (elöl) és Bezerédi Zoltán (hátul) - fotó: Mészáros Csaba

Pikli Natália a dráma hiátusaival kezdi kritikáját. „Bár nemzeti klasszikusról van szó, mindannyian tudjuk, hogy a drámai alapanyag több sebből vérzik: Katona dramaturgiai és nyelvi érzéke, tehetsége sok kívánnivalót hagy maga után, erre Vörösmartytól Hevesi Sándoron és Illyés Gyulán át Nádasdy Ádámig sokan felhívták a figyelmet, és igyekeztek az erényeket megtartva kritizálni, átírni vagy éppen mai magyar nyelvre „fordítani” a drámai szöveget, kiigazítani a dramaturgiai helyzeteket.”

Noha több ponton is elismeri az előadás alkotóinak munkáját, már írásának elején nyilvánvalóvá teszi, hogy kritikuskollégájához képest kevésbé tartja jól sikerültnek Tarnóczi rendezését:  „a sok érdekes megoldás, ötletes színreviteli játék nem eredményezett igazán nagy hatású előadást”.

A legnagyobb elismerést az előadás vizuális és akusztikus megoldásai kapják tőle: meglátása szerint ezek „uralják az előadást: Kálmán Eszter díszlete és jelmeze mellett Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenéje, valamint a színészek gyakori tablószerű beállításai a maradandóak”. Úgy találja, hogy ezek az elemek izgalmas és érvényes olvasatot adnak az elhangzó szövegnek („csak semmi pátosz, kérem, a magyar királyság nem több egy érthetetlen viszonyokkal bíró, magába záruló vadásztársaságnál”).  Ebben a látvány- és hangzótérben véleménye szerint a helyszínen improvizált elektronikus zene feladata lett volna, hogy egységet teremtsen, ez azonban, úgy találja, nem sikerült: „egy idő után inkább zavaró ez az állandó hangkulissza” – fogalmaz.

Dér Zsolt és Kovács Lehel (fotó: Jókúti György)

Pikli Natália a színészi játékot – a többi kritikushoz hasonlóan – dicséri: „A színészeket jó nézni: nem hiába, a Katonának nagyon erős tehetségű csapata van” – írja. Hozzáteszi azt is, hogy a rendezői koncepció inkoherenciája mind a címszerepet (Bányai Kelemen Barna), mind Melinda alakját (Pálos Hanna), mind Tiborc karakterét (Bezerédi Zoltán) érzelmileg súlytalanná teszi, és ezzel együtt több helyzet drámai ereje is elveszik.

„A végeredmény hol humoros, hol szimbólumra hajazóan látványos, de igazán nem tud sem tragikussá, sem komikussá válni: meghatározhatatlan térben lebeg végig, és épp ezen eldöntetlenség miatt egy idő után némileg unalomba fullad, hiába rövid a játékidő”  – foglalja össze véleményét kritikája egy pontján. Véleménye szerint a fiatal rendező munkájából nem derül ki, van-e saját mondandója Katona József műve kapcsán: „kíváncsian várjuk, hogy Tarnóczi Jakab és a fiatal színházi nemzedék mit akar valójában mondani: merre tovább, Bánk?”

Szirtes Ági és Dér Zsolt (fotó: Mészáros Csaba)

További kritikák az előadásról

Art7 - Kállai Katalin: Magyar többség 

Trendi visszatekintés a historikus múltra, pengeélesen kidolgozott, halálos komoly történelmi paródia, kifinomult élvezeti cikk, egy agyonhájpolt nemzeti dráma némiképp túlgondolt, friss szemléletű színpadi változata. Folytatás >>> 

Kútszéli Stílus - Turbuly Lilla: Csak semmi pátoszt!

Tarnóczi Jakab Bánk bánja kerül mindenféle pátoszt, alaphangja ironikus. Nagy nemzeti sorskérdések helyett emberek közötti tragikomédiákban és a másikra nem figyelő monomániákban gondolkodik. Folytatás >>>

Népszava - Bóta Gábor: Farkasvakság

Azt hiszem, Tarnóczit az izgatta a legjobban, hogy nem alakulnak már ki nagy formátumú hősök, tipródó emberek vannak, akik reménytelenül igyekeznek boldogok lenni, de ez még a társadalmi ranglétra legtetején lévőknek sem sikerül. Folytatás >>>

Pálos Hanna, Bányai Kelemen Barna és Szirtes Ági (fotó: Dömölky Dániel)

Revizor - Nánay István: És ez mindig így megyen

Tarnóczi ironikusan tekint a 13. századi történet 19. századi szemlélettel megírt változatára, és felfedezi benne azt, ami napjainkra is érvényes. Folytatás >>>

Pótszékfoglaló - B. Kiss Csaba: Vadászat németekre 

Tarnóczi Jakabot sokat dicsértem e lapban, és Bánk bán-rendezése is átgondolt koncepcióról árulkodik. Más kérdés, hogy míg korábbi előadásaiban a koncepció meg is született a színpadon, itt a bemutató idején még éppen csak születőben látjuk. Folytatás >>>

A kritikai szemlét Török Ákos szerkesztette.

 Kapcsolódó cikkek

Magyar nagyurak a vitrinben – Kritikák a Nemzeti Bánk bánjáról