Hegedűs D. Géza: „A félelem és nemtudás tesz kegyetlenné”

A színművész a polgáriság válságáról, Marton László vígszínházbeli meghatározó szerepéről és a teátrum politikai kényességéről is mesélt a Pótszékfoglalónak.

Hegedűs D. Géza a Színmű elvégzése óta a Vígszínház tagja, sőt már hallgatóként is ott gyakornokoskodott két évet. Emellett jelenleg tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amelynek egyben rektorhelyettese, a MASZK Országos Színészegyesület elnöke, továbbá a Magyar Színházi Társaság elnökségének és a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanácsnak (NEÉT) a tagja. 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat.

Hegedűs D. Géza a Hallgatni akartam című Márai-estjén (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hegedűs D. Géza napjai a Vígszínház és a Színmű közötti ingázással telik. „A napjaimat tehát a szükséges ügyek elindításával az egyetemen kezdem, majd megyek próbálni a színházba, aztán próba után vissza a színműre, délután háromtól hatig tanítok, és utána előadás – minden napomat az egyetemen és minden napomat a színházban töltöm” – meséli az interjúban, amelyet Csatádi Gábor készített.

A színművész azt is elmondja, hogy nem kellett ahhoz máshová mennie, hogy meghatározó szerzőkkel és színházi alkotókkal dolgozhasson. „Anélkül, hogy kimozdultam volna erről a szigetről, egy Európa-szigetről – ahogy én szoktam nevezni, és amelyről még ’73-ban nem is sejtettem, hogy egyszer Európa-sziget lesz majd számomra –, sok rendezővel találkozhattam, akik meghatározói, műfajteremtői a magyar és az egyetemes színházi életnek, korszakokon átívelően. Hatalmas névsor ez, akiktől volt alkalmam színházi ízlést, látás- és gondolkodásmódot tanulni az elmúlt évtizedek alatt” – fogalmaz.

Az interjúban szóba kerül Marton László „eltűnése” is a Vígszínházból. „Nagyon korán elvesztettem a szüleimet, én ezt a helyzetet, az „eltűnést“ lelki értelemben ehhez tudnám leginkább hasonlítani. Munkáimban jelen van az ő szellemi lenyomata” – vallja. Mielőtt a Vígszínház egykori főrendezőjéről mesélne, előrebocsájtja, hogy „számára mindenekfölött áll az emberi méltóság, az intim szféra sérthetetlensége”, és „elítél minden szexuális vagy hatalmi visszaélést”.

Hegedűs D. Géza (fotó: Mihalicz Máté)

Számára Marton László „élete egyik meghatározó rendező személyisége és művészi útjának alakítója volt”. „Az, hogy a Vígszínház él, és túlélt több válságos időszakot is, az ő gyökerekhez, hagyományokhoz ragaszkodó kvalitásainak is köszönhető. Tudom, hogy fordulatokban gazdag évtizedeink alatt hányszor próbálták meg őt vagy a színházat gazdasági, színházesztétikai vagy más megfontolásokból irányváltásra kényszeríteni. Ezekben a helyzetekben ő elveihez ragaszkodó, rendíthetetlen maradt” – fűzi hozzá.

Felmerül az interjúban, vajon miért volt folyamatosan politikailag kényes ügy a Vígszínház a rendszerváltozás óta. „A Vígszínház a polgárság, a polgáriság felmutatója volt mindig” – véli Hegedűs D. Géza, és ezzel a képpel nem volt könnyű szembenéznie a mindenkori hatalomnak. „Egy polgári társadalomban a legelesettebbnek is van öntudata, és ízig-vérig közösségi lény! Nem akar megkülönböztetni, kitaszítani másokat, hanem tiszteli az emberi értékeket. A polgár nem felülről van kinevezve, mint egy tanfelügyelő, hanem egy a demokrácia erkölcsi törvényei szerint fejlődő társadalomban önmagától képződő emberi jelenség” – fűzi hozzá, mi az, ami nálunk egészen másként van.

Hogy miért nem megy nekünk ez a fajta alulról építkező mentalitás? „Nem nagyon volt a mi történelmünkben a tudáson, a képességeken és a versenyen alapuló társadalom. Mindig valami mesterséges, felülről eldöntött, központilag irányított társadalmi konstrukcióban léteztek nálunk az emberek” – véli. „Az értelmiség a polgári demokráciának az a „legsűrűbb szövete”, amely tudásával, kreativitásával, szorgalmával a lehető legoptimálisabb irányba tudja terelni a társadalom egészét – ám ez a réteg mindig kivérzett vagy kivéreztették. Márpedig egy társadalom immunitását, határozott, véleményformáló erejét pont ez a réteg tudja megadni” – fűzi hozzá.

Hegedűs D. Géza (fotó: Mihalicz Máté)

Nem sikerül kibeszélnünk a dolgainkat. „Fantasztikus monológok vannak itt. És süketség a másik meghallgatására. Ahhoz, hogy megértsed, bizonyos dolgoknak, folyamatoknak mi az okozója, ahhoz oda kell fordulni. Kérdezni kell, választ kell várni…” – magyarázza a színművész ezt a sikertelenséget.

Egy példával szemlélteti, hogyan tesz minket kegyetlenné a félelem, amely mögött nincsen valódi tudás. „Itt ülve a melletted elrepülő, hatalmas lódarazsat lecsapod, mert rettegsz, hogy mérges fullánkját beléd ereszti, iszonyú fájdalmaid és fulladáshoz vezető gégeödémád lesz.  Holott ha értenéd a lódarázs élettanát, akkor tudnád azt is, hogy most neki pont ezen az útvonalon kell elhaladnia, hogy A pontból eljuthasson B pontba, és tovább tudjon élni – te ehelyett félelmedben agyoncsapod” – meséli. Amiből a következtetést is levonja: „A frusztráltságod, nemtudásod tesz kegyetlenné megmásíthatatlanul”.

Az interjú végén szó esik Hegedűs D. Géza Hallgatni akartam című monodrámájáról, amelyben Márai Sándor Magyarországgal való szakításának folyamatát vallja meg az 1938 és 1948 közötti, a „magyar történelem legszennyesebb, legszégyenteljesebb időszakában”. „Tulajdonképpen ez a szöveg számomra nem is szerep, hanem olyan, mintha a saját gondolataimat, problémáimat vetném fel benne” – mondja a színművész, hozzátéve – „Az ember drámai lény – hiszek abban, hogy képes megváltozni! Pont ez a képességünk tesz alkalmassá arra is, ha valóban megbánunk valamit, megbűnhődünk valamiért, utána ennek a tapasztalatnak a birtokában más minőségű emberi életet tudunk teremteni”.

A teljes interjú itt olvasható.  

Kapcsolódó cikkek

Nincs védőháló, nincs immunitás, menekülő múlt van – Interjú Hegedűs D. Gézával
„Senki nem akar eszköz lenni” - Hegedűs D. Géza válaszolt
Hegedűs D. Géza lett a Széchenyi Akadémia filmes és színházi osztályának új elnöke
Hegedűs D. Géza Rómeó és Júliát rendez jövőre a Dóm téren