A jég - Krétakör

Szorokin: A jég (r. Mundruczó Kornél)

Fotó: Bálint F. Gyula (terasz.hu)

Múlt héten sikerült harmadszor is megnéznem Mundruczó Krétakörös rendezését a Trafóban. Sajnos a dolgok jelenlegi állása szerint többet- legalábbis ebben a felállásban (mármint Krétakörös színészekkel)- nem lesz látható a darab, pedig párszor még biztos beülnék az első sorba borzongani.

A nagy rajongásom ellenére mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy az első előadás megtekintése előtt vártam a darabot. Nem sokkal korábban ugyanis beleolvastam Szorokin egy találomra kiválasztott könyvébe (Kékháj) és sírva raktam le tíz érthetetlen oldal után, eszembe juttatva a régi viccet a meg nem értett orosz kortársművészekről és a zongorába szarásról. Ráadásul a darab honlapja is úgy tűnt, mint ami meghökkentő ötletességével szeretné elfedni a tartalmat, így az előadás három és fél órája hasonló kínokat ígért, mint egy vogon költészeti felolvasóest.

Aztán úgy vágott mellbe Szorokin, hogy majd hanyatt estem az egyik székhelyettesítő mega-babzsákról.

A gimnazista magyarórákon „ezzel a költő azt akarta mondani”-típusú elemzéseken szocializálódott lelkem napokig kereste még a darab üzenetét, igyekeztem kisakkozni, hogy mi mit szimbolizálhat, a szándékosan eltúlzott szexualitástól egészen az előadás mottójaként használt „Ne félj!” szlogenig… mígnem eluntam. Úgy döntöttem, azt üzeni, amit belelátok a történetbe.

Adott egy viszonylag extrém alapcselekmény valami véres moszkvai szektáról, akik a Tunguz-meteorit jegéből készült kalapáccsal ébresztik fel testvéreiket. Ez még akár hétköznapi történet is lehetne, elég csak bekapcsolni vasárnap délelőtt az ATV-t, olvasgatni a bulvárt, vagy akár körbenézni néhány hazai honlapon. A sztori azonban szinte lényegtelen, csupán mellékes körítés, merthogy ami igazán üt, az maga az atmoszféra: a nyomasztó díszletek közé, szinte a ház nappalijába berendezett nézőtér, a hihetetlenül jól összeválogatott zenei betétek és a fergeteges színészi játék egyvelege.

Az, hogy elhiszed, hogy Rába Roland nem csak játssza a stricit, de igazából most hívták be helyettesíteni a kocsisorról a kurvájával. Hogy nevetsz ugyan amint a Chop Suey-ra a kádban öccsével pogózó Katona Lászlóból Dr. Jekyll-szerűen előjön az ordító pszichopata náci, de nem túl hangosan, hátha meghallja és kirángat a nézőtérről. Hogy mikor a kalapáccsal gyilkoló Tilo Werner rámutat a nézőkre „Hozzátok is eljövünk!”, az első sorban ülőkbe belefagy a meleg szar. Hogy közvetlen közelről látod Sárosdi Lillának patakokba folyni a könnyeit és nem az jut eszedbe, hogy milyen tehetséges színész, hanem az intimitástól zavartan lesütöd a szemed. Hogy nem tudod eldönteni mi és meddig vicc, hol végződik a darab és hol kezdődsz te a nézőtéren. Hogy a végén felállsz és nem tudod ugyan mi volt az egész célja, de letaglóz és hazáig dúdolod Péterfy Bori által elkent sminkkel, meztelenül, vacogva, sírva-ordítva elénekelt Chris Isaak számot.

Sajnálhatja aki lemaradt.

(Némi reményt kelt ugyan, hogy Alföldi átviszi az előadást a Nemzetibe, de hogy mennyi marad meg az eredeti hangulatból abban a miliőben, az nemcsak, hogy kétséges, de a darab őszinte rajongója lévén még a gyomrom is összeugrik a gondolatra, hogy Hollósi Frigyes egy szál f.szban gitározza majd a Wicked Game-et a színpadon. Remélhetőleg azért a rendező is tisztában van ezzel, és nem hozzák ilyen kétes helyzetbe Kálmán bát.)