Finito - Örkény Színház

Tasnádi István: Finito (r. Mácsai Pál)

Nagyjából csak szuperlatívuszokban hallottam mindenkit beszélni Tasnádi Finitójáról, ami ismét rávette gyenge énemet, hogy megtörje az Örkény irányában már sokszor megfogadott cölibátust, így szerda este újfent a Madách téren kötöttem ki.

Előadás előtt kisebbfajta sokk ért, amikor megláttam Pogány Judit nevét a színlapon. Dacára a tavalyi  Kossuth díjnak és a nagy hazai rajongótábornak, én utoljára a Kis Vuk magyar hangjaként tudtam szegényt úgy-ahogy elviselni. Viszonylag korán, már a Dagobert gyerekek idegesítő szinkronjával rúgta el nálam a művésznő a pöttyöst, egyből jó messzire. Ettől persze lehet még játszhat jól, csak engem idegesít a stílusa, sebaj, van ilyen.

Csakhogy Tasnádi állítólagos kreativitása ide, különdíjas díszletek oda, ez az előadás nagyjából annyira volt vicces, mint egy közepesen erős Szeszélyes évszakok. Ám amíg Mikó István és Csala Zsuzsa bő negyed óra alatt lenyomott egy ilyen típusú szkeccset, ugyanezt az Örkényesek majd három órán át húzták. Az alapötlet (egy falusi öngyilkosjelölt drámájából politikas hasznot remélő polgármester, szomszéd, popdíva és civil egyesület, meg az ügyre lecsapó hiénamédia, mint a társadalom görbe tükre), ha nem is eredeti, de remek poénokra adhatna alkalmat, ám a tizedét sem hozta ki a rendező Mácsai a sztoriban és szövegben rejlő lehetőségeknek. Ami azt illeti a néhol Varró Danit idéző, frédibénis rímekben elmondott szöveg sem volt nagy durranás, legalábbis nem sikerült végig fenntartani a színvonalat, egész egyszerűen ez  a sztori nem bír el egy órát sem, nemhogy hármat. Ettől függetlenül a közönség imádta és könnyesre kacagta magát az előadáson, én meg csak ültem összeszorított foggal a sor közepén, sötéten bámultam magam elé és Pogány Judit láttán eszembe jutott a régi Hahotás anekdota, hogy „- Te miért nem röhögtél Kovács viccén? - Utálom Kovácsot, majd otthon röhögök”. Kétségtelen, volt néhány tényleg jó húzás a darabban, de ez úgy eltűnt a hosszú előadásban, hogy nem is nagyon tudom felidézni.

Azon pedig például, ha megfeszülök sem tudok nevetni, hogy az egyébként viszonylag jól játszó Für Anikó belerúg a kádba és ettől megfájdul a lába, míg a mellettem ülők szó szerint vinnyogtak rajta, képzelem mi lett volna ha még egy mésszel teli vödröt is az egyik színész fejébe húznak bónuszként, vagy lecsúszik valakinek a gatyája. A barokkba oltott modern díszletek pedig biztos érdekesek lennének egy dizájnkiállításon, de nekem nem igazán passzoltak a darabba.

Pozitívumként említeném meg a tévés celebet Ruby Rhod-szerűen mesterien megformáló Debreczenyi Csabát, és a vajpuha, omlós magos perecet a büfében, amit 350 HUF-os ár ellenére is ajánlok mindenkinek.