Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése - Örkény Színház

Kincstári alapon be kellene jönnie, hiszen a Poszt felhozatalának egyik komolyabb és súlyosabb darabjáról van szó, de valahogy nem találtunk egymásra az előadással. Ami persze megesik.

Hogyan születik a diktatúra? - a sztori kérdésfelvetése ez, s a fiktív (fontos tényező lesz, hogy zöldségkereskedelemre épülő) világ és a mi valóságunk között nyilván rengeteg ponton vonhatunk párhuzamot. A történet központi figurája a Brecht művében Hitlert szimbolizáló gengszterfőnök, aki tudja magáról, hogy csak ő lehet a környék zöldségbizniszének keresztapája. Végig is gázol mindenen és mindenkin, közben pedig visszaköszönnek akár a mai itthoni közélet elcsépelt figurái és címszavai, zsebekbe borítékok csúsznak, hullanak az egyet nem értők.

A színpadkép és a jelmezek minimum egyediek: a teret egy hatalmas, multifunkciós karfiol uralja, amin, amiben és ami körül a figurák léteznek, a színészek pedig extrém és ezerszínű ruhákat váltogatnak. Látszik, hogy rengeteg munka van az előadásban, és itt nem is a fél tonna hungarocell óriáskarfiollá kalapálására gondolok, sokkal inkább a színészek mozgatására és a karfiol körüli tér okos felhasználásának kitalálására. A színészek természetesen rutinból jók, a pergamenbőrű Kerekes Éva jól hozza a főszerepet - zseniális, amikor rádöbben, hogy „hát ez kor-rup-ci-ó”.

Tehát az alapanyag magas labda, Zsótér egyedi kraftot is adott ez előadásnak, korrekt színészi csapat, az összkép engem mégsem szippantott magába, valahogy steril és távoli maradt.

A színészek nagyrészt nem egymás, hanem a nézők felé beszéltek, sokszor direktben is megszólítva a széksorokat, mintegy szónoklatot tartva nekünk. Elvileg ezzel akár a nézők bevonása is lehetett a cél, de nekem néhány szituáció kivételével mesterkélt maradt. Zavaró, bár a dramaturgia miatt szükséges volt a nézőtér kivilágítása, és szintén zavart, hogy a karfiol mögötti teret nem takarta ki díszlet, így végig bámulhattuk a hatalmas színpadtér hátsó falán rozsdásodó fűtőtesteket és tűzoltópalackokat. Semmi bajom a nem szokványos színpadképpel, vagy a lepukkant játszóhelyekkel, de a pécsi színház nagytermében túl kontrasztos a háttérben kókadozó 30 éves technika és a nézőtér falait borító aranyfestékes díszítés. Zárójelben, szintén Örkény: a Kasimir végén viszont épphogy nagy húzás volt, amikor a meghajlásokra szétszedik a színpadképet és pár percre benézhetünk a „gépházba”.

Már részről a díszlet és a jelmezek: mintha túl sokat akartak volna belezsúfolni az eszköztárba, bőven több volt a kelleténél a karfiolmaszkok, színes parókák és ruhák száma, bár Kerekes ruhája tíz pont mindenképpen.

Érdekes vonal volt a vezér messianisztikus belső meggyőződése, miszerint az ő „védelmi szolgáltatásait” tiszta szívvel akarják a „zöldségesek”, de ebből mintha többet is ki lehetett volna hozni.

Összességében leginkább tényleg a távoli jelzőt tudnám ráragasztani az előadásra, de ez persze szubjektív. Minőségi és egyediségre törekvő munka, de emlékezetes talán csak a karfiol miatt marad. Az Örkényben az elmúlt időben a Kasimir és a Bohémélet is sokkal jobban betalált nálam.

Brecht: Arturo UI feltartóztatható felemelkedése (r. Zsótér Sándor)

(Az Örkény képei)