Ullmann Mónika: „Abban a pillanatban az az én saját vallomásom”

„A színházzal járó öröm hiánya fáj” – A szabadúszó színésznő a Táncórák előadása kapcsán mesél, és nem csak az előadásról. 

Mark St. Germain Táncórák című darabját szeptember 14-én mutatják be a Rózsavölgyi Szalonban. Dicső Dániel, az előadás rendezője nyilatkozta, nem volt kérdés számára a szereposztás: rögtön Józan Lászlót és Ullmann Mónikát látta a főszerepekben. Ullmann Mónika alakítja Sengat, az egykori Broadway-klasszis táncost, aki egy balesete miatt többé már nem léphet színpadra. Hozzá csönget be egy nap a szomszédja, a különleges intellektusú autista Ever – őt játssza Józan László –, hogy tanítsa meg táncolni.

Ullmann Mónika az előadás próbáján (fotók: Gordon Eszter)

A darab jelenetei, helyzetei tényleg egy tánc „lejtéseihez” hasonlók. Senga és Ever lépkednek egymás felé, aztán távolodnak, megint megpróbálják, ismét várnak, hogy végül felvegyék a ritmust, egymás ritmusát. Mark St. Germain darabja szellemesen szórakoztató. Azon túl, hogy ajtót nyit az autista emberek világára – egyben elgondolkoztat is: mégiscsak közös ez a világ, amelyet ki így lát, ki úgy, hiszen mindenki másképp egyforma.

Ullmann Mónika balettintézetet végzett – Novák Ferenc táncosa volt évekig –, mielőtt a színművészetire járt. Mondja: ragaszkodik is a táncos múltjához, mindig otthona marad a tánc közege. Közel is áll hozzá Senga figurája, s már a darab első olvasásakor izgalmasnak találta, ahogyan Ever és Senga kapcsolata lüktet, épp mit engednek magukból előtörni, mit fednek sokáig, mire figyelnek. Érdekelte az is: lehetnek-e érzelmei egy autista embernek, képes-e empátiára.

„Eljött hozzánk Stefanik Krisztina pszichológus, aki huszonöt éve foglalkozik autista emberekkel és családjaikkal. Ő mondta, pontosnak találja a darabot, és igenis, képes empátiára egy autizmussal élő, csak az odavezető út sokkal bonyolultabb számára” – meséli Ullmann Mónika.

A darab kapcsán eszébe jutottak saját mániái is. Például az utcán nem lép a járda kockaköveinek illeszkedési „csíkjaira”, vagyis a szélekre. Vagy: kilenc lépcsőfokot mindig hármasával szed.

Ullmann Mónika és Józan László

„Nyilván sokaknak vannak ilyen mániás lelki ceremóniái, amelyek teljesen normálisak. Baj akkor van, ha foglyul ejtenek minket ezek a kényszerek, ha elhatalmasodnak rajtunk, átveszik felettünk az irányítást. De vannak azért mindennapi „jó kényszereink” is. Akár a reggeli kávé. Ezek a „segítő rituálék”, szokások biztonságot és nyugalmat adnak, rendszerbe helyezik az életünket. Mindenkinek szüksége van biztonságra, és mi képesek is vagyunk megteremteni a „védelmi zónáinkat”. Akkor merek önmagam lenni, ha biztonságban érzem magam” – magyarázza a színésznő.

„Egy autista számára az esetlegesség, a biztonság megingása teljes összeomlással járhat. De azért a Táncórák általánosabban is – humorosan, miközben nyilván empatikusan – megmutatja a bátortalanságok, hirtelen jött kilátástalanságok, krízisek, „beakadások” lelki zavarait. Senga egyelőre nem tud megküzdeni azzal, hogy vélhetően soha többé nem fog tudni színpadon táncolni. Ever és Senga, ez a két ember egészen különlegesen kezd egymásra hatni a darabban” – fűzi hozzá.

Hozzáteszi: neki is voltak „beakadásai” a pályáján. Mi lendítette át őt ezen? „Rájöttem: a színházzal járó öröm hiánya fáj. Volt olyan, hogy azt éreztem, nem tudok honnan töltekezni. Nem tudok már mit adni magamból, csak a feladatot látom, hogy legyek rajta túl. Újra fel kellett fedeznem azt, hogy ez örömet jelent nekem. Ehhez pedig ki kellett lépnem a dobozból, vagyis a komfortzónámból. Ugyanúgy, mint Sengának a Táncórákban. Miután 2011-ben eljöttem a József Attila Színházból – ahol több mint egy évtizedig voltam társulati tag –, végigszánkáztam vendégként az összes vidéki színházat, Békéscsabától Győrig.”

Ullmann Mónika és Józan László

„Aztán megérkeztem Miskolcra, újra egy társulatba, ráadásul egy óriási színházba, ahol van szimfonikus zenekar, balettkar, négy játszóhely. Számos új félelem szakadt rám. Úristen, hány lépéssel tudom átszelni azt a monumentális színpadot, meg tudok-e úgy szólalni, hogy az utolsó sor is hallja? Hogy újra megérezzem a játszás önfeledt örömét, azon keményen kellett dolgoznom. Sokat segítettek a rendezők Miskolcon. Megtanultam másként próbálni, másképp figyelni a másikra, önmagamra” – fogalmaz Ullmann Mónika.

Egyébként 2016 óta ismét szabadúszó. „A mi szakmánkban is nagyon fontos a változásra való képesség. Ha nem érzékeljük a világot, nem tartunk vele lépést, kiejt minket magából. Nem megsértődni kell azon, hogy más ma a színház, mint húsz évvel ezelőtt, hanem gondolkodni, hogyan lehet ebben aktív alkotóként részt venni. Most újra én dönthetem el, mit miért vállalok” – mondja.

„A darab, a rendező, a hely, a másik színész – számos dolog hat a döntésemre. Azt is nézem, meg tudok-e mutatni magamból valamit, amiről tudom, hogy az pontosan én vagyok. Törekszem is arra, hogy az adott előadáson belül legyen pár olyan pillanat, amely egy az egyben én vagyok. Persze ez nem lehet nagyon hosszú ideig, hiszen azt a szerepet valaki megírta, annak a szerepnek van egy saját útja, de lehet egy átfedése velem, és akkor kicsit erősebben vagyok én jelen a szerepben. Ha ez megtörténik, az egy nagyon nagy vallomás. És ha dramaturgiailag egy jelentős pontján van az előadásnak, akkor a néző is érzi, hogy abban a pillanatban az az én saját vallomásom” – teszi hozzá.

(Forrás: Rózsavölgyi Szalon)

Kapcsolódó cikkek

Öt bemutató szerepel a Rózsavölgyi Szalon új évadában
Ullmann Mónika: „Egyedül állsz a színpadon, nem tudsz elbújni”
Ullmann Mónika: ,,Egészen mások vagyunk, mint amilyennek látszunk”
Ullmann Mónika: „Nem mentünk fel és nem ítélünk el senkit”