Szigorúan szubjektív válogatás a színházak és független társulatok 2018-ban játszott előadásai közül.
Utas és holdvilág / TÁP Színház / r: Vajdai Vilmos
Vajdai Vilmos korábban már lépett egy hasonlóan abszurdot, akkor is saját rádiójátékát, a Keresőket vitte színpadra a budapesti Katonában, pazar eredménnyel. Ha lehet, márpedig lehet, most még tovább ment, Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét (amelyet évekkel ezelőtt rádiójáték-sorozatként rendezett meg) állított ki playback színházként a Trafóban. Méghozzá egy nettó öt és félórás előadásban.
Göndör László, Törőcsik Franciska és Háda Fruzsina az előadásban (fotó: Toldy Miklós)
„Az eredmény egy nagy ívű, látványos, az iróniát sem nélkülöző szerelmi vallomás a generációknak alapélményt jelentő regényről, ami éppen azért jelenthet alapélményt, mert képes személyes élettérképpé válni az olvasók fejében. (…) A videóhasználat és a vetített képek a színpadon veszélyes fegyverek: gyakran az előadásról leváló függelékek maradnak. Itt azonban nem. Rengeteg ötlet, kreativitás, látványos megoldás követi egymást, és legtöbbször nagyon is megtalálják a maguk helyét, szerepét. (…) Ha az ember színházba jár, mindig azzal a reménnyel teszi, hogy ott történhetik valami. Ezen az éjszakába nyúló estén történt” – írta Turbuly Lilla az előadásról. Kritikai szemlénk itt olvasható.
A háromágú tölgyfa tündére / Fabók Mancsi Bábszínháza / r: Fabók Mariann
Legtöbben még azt hiszik, hogy a bábszínház paraván mögül előbukkanó vagy fentről madzagokon keresztül mozgatott bábokkal előadott, de mindenképpen gyerekmeséket jelent. Pedig kesztyűbábokkal és marionett figurákkal (és még annyi más „bábos” módon) gyerekek és felnőttek számára egyaránt lehet varázsolni. Fabók Mariann pedig a legnagyobb varázslók egyike, amint ezt Török Ákos írása is példázza, aki a kecskeméti bábszínházi találkozón látta az előadást.
Fabók Mariann az előadásban (forrás: Fabók Mancsi Bábszínháza)
„Fabók Mancsi A háromágú tölgyfa tündére című előadásában az egész találkozó nagyasszonya volt. Se szív, se szem nem marad szárazon a természetes és mindent elsöprő játékosságtól, ahogy két pillanat alatt egy szál magában kanyarít egy drámai jelenetet, majd a következőben évődve szól ki nekünk vagy éppen be színpadi játszótársának. Nem véletlen, hogy a sötét erők legyőzéséről szóló előadása a kritikusoktól is díjat kapott. Ahogy a szakmai beszélgetésen is elhangzott: Fabók Mariann a bábműfaj igazi mágusa”.
Jeanne d’Arc / Katona József Színház, Budapest / r: Hegymegi Máté
Hegymegi Máté már többször bebizonyította, hogy ott van a helye a legizgalmasabb színházcsinálók között (Kohlhaas – Szkéné, Zsámbéki Színházi Bázis, MASZK Egyesület; Bádogdob – budapesti Katona; Peer Gynt – Stúdió K), Mészáros Blanka azonban a kezdeti lendület után úgy tűnt, nem találja önmagát a budapesti Katona előadásaiban. Az Ithaka általa alakított szemtelenül közvetlen mesélője idén májusban már bíztató jel volt, hogy ez a helyzet kezd szerencsésen megváltozni. A Jeanne d’Arc címszerepénél pedig nem sok nagyobb lehetősége van egy színésznek a pályája során, amivel a fiatal színésznő most maximálisan tud is élni.
Jeanne d’Arc-ok ma is vannak és a világ most is bedarálja őket, csak ma már ezt hatékonyabban tesszük. Nem valószínű, hogy ez az előadás ezen jelentősen változtatna, minden esetre tesz egy kísérletet. A jelen, a régmúlt és a még régebbi múlt játszik egybe Hegymegi Máté rendezésében és Garai Judit szövegében. A kifutószerű, keresztbenyúló díszletek középpontjában egy üvegvitrinben áll (pontosabban nyeklik és dülöngél) Mészáros Blanka Jeanne d’Arc-ja, aki felé manökenként vonulnak a történet túlöltözött, tűpontosan megrajzolt figurái. Mészáros Blanka (és egy rövid jelenet erejéig Máté Gábor, édesapja szerepében) az egyetlen valódi ember a szerepek és maszkok seregszemléjén. A fiatal színésznő hézagtalanul tölti fel önmagával és teszi jelenvalóvá Szent Johanna alakját, annak nőiségével, férfiasságával és folyamatosan őrlődő eltökéltségével együtt – csendes, mégis megkerülhetetlen felkiáltójelet formázva belőle.
Az Őrült Nők Ketrece / Átrium, Budapest / r: Alföldi Róbert
Ötödik éve van repertoáron az Átriumban Alföldi rendezése, ami meggyőzően példázza, hogy veretes drámaszöveg nélkül is lehet csinálni egyszerre mélyre szaladó, provokatív, mégis szórakoztató előadást. Nem véletlenül olyan nehéz rá jegyet kapni mindmáig.
Stohl András és Hevér Gábor az előadásban (fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád)
„Arra eleve mérget lehetett venni, hogy a homofób lobbi nekiesik az előadásnak: egy macsószerepben tetszelgő férfiimitátorok uralta országban a transzvesztita show olyan tükör, amelybe a legtökösebb kiválasztottnak benyaló alattvalók nem szívesen tekintenek bele. (…) Spirituális vallomás a szerelemről. Nem fogja majd be a habzó szájakat, sőt, de sebaj, az előadás a tisztességeseknek szól’ – írta az előadásról Koltai Tamás.
Bánk bán / Nemzeti Színház, Budapest / r: Vidnyánszky Attila
Lám, nem elképzelhetetlen, hogy ha minden kultúrpolitikai miegymást leveszünk a színházi szemüvegeinkről, egymás mellé tud kerülni Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila. Vidnyánszky Attila korábbi színháztörténeti súlyú rendezései után a Nemzeti Színházban sorra rendezett gyengébb és közepes előadásokat. Az első jel, hogy van még benne alkotóerő, a saját kaposvári növendékeivel színpadra állított Psziché volt, illetve a Bűn és bűnhődés, amit a szentpétervári Alekszandriszkij Színházban rendezett meg. A Bánk bánnak többször is nekifutott (hol jobb, hol kevésbé jó lett az eredmény), a Nemzeti Színház kamaratermében, a Gobbi Hilda Színpadon azonban rátalált egy formátumos megoldó kulcsra.
Szalma Tamás és Mátray László az előadásban (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
„A testközelség hatásával jól él ez a nagy ívű, pompázatos kamara-Bánk bán: színes, szagos, érzékletesen romlott világot mutat, amelyben léha és züllött merániak, pipogya és ülve elalvó bojóthiak, valamint heveskedő, pufogó, népnemzeti hiphopért kiáltó magyarok kavarognak. (…) A Nemzeti Színház közel két és fél órán át szünet nélkül tartó és egy percig sem unalmas előadásának legérdekesebb vonása az, hogy láttatni engedi a hatalmon lévők szemléletét és az ellenzékük motivációit” – fogalmaz az előadásról Stuber Andrea kritikájában. Ha valaki még több kritikára kíváncsi, itt olvashatja kritikai szemlénket.
Csárdáskirálynő / Katona József Színház, Kecskemét / r Béres Attila
Sokan szeretik az operett műfaját, noha mostanában őket sem nagyon kényeztetik el a színházak operetteskedésen túlmutató előadásokkal. Mi magunk kifejezetten ódzkodtunk a műfajtól, mondván: felszínes és poros. A kecskemétiek előadása után már nem mondunk ilyen általánosító bárgyúságokat.
Dobó Enikő az előadásban (fotó: Walter Péter)
„Ha leszedjük a Csárdáskirálynőről a flittert, a „Jajj, cicát”, meg minden manírt, ami az igénytelen, felszínes, színháziatlan operettjátszásra jellemző, akkor egy olyan összetett, rétegzett, feloldhatatlan szerelmi történetet látunk, amely bármely jeles drámaíró becsületére válhatott volna. Béres Attila kecskeméti rendezése emellett a már leszállóágban lévő Habsburg-centrikus társadalmi forma (olykor kifigurázóba hajló) ábrázolására helyez nagy hangsúlyt – nemcsak az első felvonásban látunk orfeumot, de a második felvonás osztrák arisztokratikus palotájában és a harmadik felvonás pályaudvarán történtek is egy-egy nagy orfeumra emlékeztetnek. (…) Bár az előadás nagyban épít Mohácsi János korszakos kaposvári előadására, Béres, a rá olykor jellemző gegekkel, amelyek ezúttal simulékonyan illeszkednek az előadás menetébe, saját önazonos előadást hoz létre.” – írja róla Dicsuk Dániel.
Egy piaci nap / Radnóti Színház, Budapest / r: Mohácsi János
A Mohácsi testvérek előadásait, a maguk harsány és helyenként hozzávetőleges humorával lehet nem szeretni és lehet szeretni, de azért az utóbbi a gyakoribb. Az Egy piaci nap némiképpen más, mint amit megszoktunk tőlük, és ez a másság előnyére válik az előadásnak. A kacagtató harsányság és a drámai csendesség tőlük megszokott hullámzásának ebben az esetben ugyanis nyoma sincs az előadásban, a történések hol mozgalmasabbak, hol csendesebbek, a két és fél óra mégis egyenletes középhangon pereg végig. Miközben sem a humor, sem a dráma nem marad el.
Martinovics Dorina, Porogi Ádám és Radnay Csilla az előadásban (fotó: Mészáros Csaba)
„A Radnóti terének szűkössége sikeresen sűríti áthatóvá az élményt, melyet Kovács Márton és társai élőzenéből alkotott hangkulisszája tesz zsigerileg még átélhetőbbé. Az intim közelségben ülő nézők nem tudnak eltávolodni az eseményektől. (…) Radnay Csilla és Martinovics Dorina gyönyörű, sokoldalú és hiteles színészi munkája az előadás egyik legnagyobb erénye – egyszerre keltenek bennünk együttérzést hosszú ideig kitartó majd végül feladott barátságukkal, csalódott szerelmeikkel, vagy a halott és meg nem született gyermekeket gyászolva, máskor viszolyogtatóvá válnak saját emberi gyengeségeik, „apró” kegyetlenségeik miatt. (…) Jó lenne ezt az előadást vidéken is minél több és minél kisebb helyen játszani – Budapest csak egy a sok falu közül, ahol haszonszerzésből, gyávaságból, félelemből agyonverjük sajátjainkat a „mi, magyarok” nevében” – fogalmaz kritikájában Pikli Natália. Kritikai szemlénk itt olvasható.
József és testvérei / Örkény Színház, Budapest / r: Gáspár Ildikó, Ascher Tamás
Ha azon kezdenénk el gondolkodni, vajon Thomas Manntól melyik művét tudnánk elképzelni színpadon, bizonyosan nem a József és testvérei jut elsőre eszünkbe. Gyaníthatóan sokadjára sem. Gáspár Ildikónak azonban igen, aki ebben az esetben nem csupán társrendező, de ő szabta színpadra a monumentális regényt. Aki olvasta vagy csak ránéz a könyvespolcon, azonnal belátja, mekkora munka lehetett. És ezt a munkát nem is akárhogyan végezte el Gáspár Ildikó. Az eredmény egy ötórás hossz ellenére is végig lebilincselő előadás.
Patkós Márton az előadásban (fotó: Horváth Judit)
„Gáspár Ildikó nem először old meg bravúrosan megoldhatatlannak vagy első látásra nem egykönnyen realizálhatónak tűnő dramaturgiai feladatokat. (…) Gáspár Ildikó nagyszerűen oldotta meg a műfajváltást. Hű maradt a regényhez, és radikálisan el is tért tőle. Nemcsak az élettörténeteket jeleníti meg, hanem a mű epikai-stiláris jellegzetességeit is visszaadja. (…) Az Örkény Színházban öt órára érezhetően összeér a nézőtér és a színpad, mert egy kollektív játék részesei vagyunk: azok is, akik mesélnek, s azok is, akik – József Attilát parafrazeálva – csak hallgatnak s néznek, meg örülnek, hogy valamikor élt „fehérek közt egy európai”, akivel ma is jó együtt lenni mindazoknak, kiknek „emberhez méltó gondja van” – fogalmaz Nánay István kritikájában. Kritikai szemlénk itt található.
Kabaré / Miskolci Nemzeti Színház / r: Mohácsi János
Még egy Mohácsi-előadás, ráadásul ez is némiképpen kilóg a megszokott mohácsis mederből. Nem úgy a miskolci repertoárból, hiszen a Miskolci Nemzeti Színház hosszú évek óta az egyik legjobb színházunk. Aki nem hiszi, járjon utána!
Harsányi Attila (középen) az előadásban (fotó: Gálos Mihály Samu)
„A miskolci Kabarét a várakozással és szokással ellentétben nem írta át csontig Mohácsi János és Mohácsi István. Vagy igen, de nem csontig. Vagy igen, de alig venni észre. (…) Rendkívül fegyelmezett előadást látunk, amelyben nemcsak a Bodor Johanna koreográfus által vezetett tánckar „vetemedik” kartáncon túli egyéni és beszédes gesztusokra, hanem mindenki; egyik pillanatról a másikra néma csöndben mozog vagy negyven ember a jelenetváltásoknál, a táncosok pedig érzékenyen jelzik a főszereplők közti viszony változását: akit körüldongnak, azé a pillanat vagy a jövő... (…) Mohácsi János fontos előadást rendezett, kibeszélnie sem kellett a harmincas évek berlini kabaréjából” – írta kritikájában Csáki Judit.
Macbeth / Jászai Mari Színház, Tatabánya, Szkéné, Budapest / r: Szikszai Rémusz
Szikszai Rémusz és a tatabányai teátrum már kiindulópontként is biztató volt, hiszen Szikszai állította színpadra korábban a Tartuffe-öt is, ami immár negyedik éve fut Tatabányán, márpedig ez egy vidéki színházban – még egy kamara-előadás esetén is – nagyon nagy szó. A rendező most a nagyszínpadot kapta meg játéktérként. Ő pedig kiválóan élt ezzel a lehetősséggel.
Nagypál Gábor és Danis Lídia az előadásban (fotó: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)
„Ritka, amikor egy rendező nem azért rántja elő Shakespeare éppen kézbe kerülő tragédiáját, hogy pusztán a manipulatív hatalmi machinációk vagy éppen egy-egy konkrét államgépezet trükkösen kétértelmű megjelenítésére használja fel. Ugyanilyen kevésszer fordul elő az, hogy a nagyszabású kikacsintások nem a „nevessünk a saját szennyesünkön”-effektusra rímelnek, ilyen értelemben pedig bátran mondhatjuk, hogy Szikszai Rémusz tatabányai Macbethje igazi színházi kuriózum” – fogalmaz Dézsi Fruzsina írásában. A rendezővel készült interjú itt olvasható. Az előadás januárban a Szkénében is bemutatkozik.
Peer Gynt / Stúdió K. Budapest / r: Hegymegi Máté
Biztosan sokan láttak már olyan színházi előadást, ahol nem a jelenetek jönnek elénk a kényelmes (vagy éppen kényelmetlen) színházi székeinkben, hanem mi megyünk velük és/vagy utánuk. Mostanában kevéssé megszokott ez a forma, de volt időszak, amikor előszeretettel vándoroltattak minket – ha kellett, ha nem. Ez egy olyan előadás, ahol kell. És ha azt mondják a szervezők, hogy még a rekkenő nyár kellős közepén is vigyünk magunkkal téli ruhát, akkor bizony vigyünk magunkkal téli ruhát!!!
Nagypál Gábor és Nyakó Júlia az előadásban (fotók: Slezák Zsuzsi)
„A monumentális könyvdráma a Stúdió K Színház pöttöm, a kőbányai pincerendszer grandiózus, majd a Bakáts téri altemplom ódon szakrális terébe fogalmazva mit sem veszített fenségességéből, sőt. Bevallom, engem ez a lépték mindenestül lenyűgöz: kivételes erőpróbának tartom ezt az előadást, színésznek, nézőnek egyaránt. (…) A rendezés tudatosítja, hogy a Peer Gynt az időről, annak egy helyben állásáról és megállíthatatlan múlásáról is szól, és teszi mindezt úgy, hogy azt a néző egyszer csak a saját bőrén kezdi érezni. Testi tapasztalattá válik tehát a szó, a már említett utazás, loholás vagy bandukolás a teljes élmény esszenciális hozzávalója lesz. És ilyen sok együtt eltöltött időbe minden belefér, a fáradtság, az időnkénti unalom vagy az elbizonytalanodás is” – írja Jászay Tamás az előadásról. Kritikai szemlénk itt olvasható.
Reptében / Góbi Rita Társulat / kor: Góbi Rita
No igen, tánc. Ráadásul nem is az a fajta táncszínház, ami önmagát szépen lebetűzné nekünk, hanem kortárstánc. Góbi Rita szólója akkor működik, ha nem akarunk tőle semmit sem, miközben ő sem akar semmi mást, mint egy finoman rebbenő lelket mutatni meg nekünk a ruhátlanságnál is kendőzetlenebb meztelenséggel.
Góbi Rita az előadásban (fotó: Mészáros Csaba)
„Góbi Rita szólója mestermunka. Egy rebbenékeny lélek legmélyére enged bepillantani, talán nézni is illetlenség, mégis felemelő. Inas légiessége és energikussága madárlétként mutatja meg az embert. A népmesei hagyományból jól ismert a madárasszony története, akit a férfi tollruhájától megfosztva tehet szerető társává és gyermekeik gondos anyjává, ám ha bármikor is megtalálja ezt a ruhát, magára öltve azonnal elrepül. Góbi Rita ezt a madárasszonyt legmélyebb magányában mutatja meg nekünk, már nincs a földön vagy még nincs a földön: madárként otthonos, emberként otthontalan a levegőben. A Reptében nem illusztrál, nem madárkodik, nem mesél és nem szól ki nekünk. Tiszta tánc” – olvasható a Lábán Rudolf-díjat nyert előadás laudációjában.
Török Ákos